.JPG)
Csizmadia Gertrúd beszélgetése Fülöp Péterrel: Alapállás, támpont, perspektíva - a képek nyelvén
- Mióta fotózik?
A nyolcvanas években kezdtem hagyományos géppel, diára fényképezni, mert ez volt elérhető egy diák számára. Néhány évig fotóztam, azután abbahagytam. Két évvel ezelőtt kezdtem újra fényképeket készíteni, a mobiltelefonom két megapixeles kamerájával. Az első sorozatom erről kapta a nevét: „megapixel’.
- Miért kezdett újra fényképezni?
Gyakori, magányos sétáim valamelyikén egyik Pilinszky János verssor jutott az eszembe: „Valamikor a paradicsom állt itt”. Tudatosan kezdtem figyelni ezt a mostani világot, hogy felfedezhető-e még benne az a valamikori paradicsomi világ. Előkotortam a zsebemből telefonomat és elkezdtem fekete-fehér képeket készíteni, rögzíteni ezeket a jelenkorbéli benyomásaimat. Megdöbbentő élmény volt a különbség aközött, hogy én mit látok, aki benne élek ebben a világban, és amit látott az objektív. Ennek a feszültséggel teli kettősségnek a megpillantása, megélése az, ami a fényképezés újrakezdésére inspirált. Olyan erős érzelmeket indított el bennem, aminek következtében tudatosan kezdtem fényképezni, és nem csak látni vágytam, hanem ezeket, a tapasztalásaimat megosztani is.
-Azután vett egy komolyabb gépet.
Igen vettem egy olcsó, de már használható gépet.
- Hogyan jött létre a győri Magyar Ispitában látható kiállítás?
Valójában ez a sorozat eredetileg száz darabból áll, aminek sajnos csak töredékét, huszonöt darabot tudtunk itt bemutatni. Így kissé háttérbe szorult a sorozat jelentéstörténete. A fényképek valójában arról vallanak, hogy a mai világ helyzete nem természetes állapot, hanem egy részben tudatosan kialakított világhelyzet következménye, amiből – keresztény emberként én úgy gondolkodom - van kilépés.
- A képein látható falak, virágok, emberek, mind a világ abszurditásának kifejezői?
Én nem szociofotós vagyok és a világot nem abszurditások rendszerének látom. Inkább gyakorta, az emberi gondolkodás abszurditását látom rombolónak az egységes és szép Teremtésben
- Mit jelent egyik képének címe: „Kali Yuga”?
A jelenleg uralkodó világkorszak szanszkrit elnevezése. Ez a kiállítás kezdőképe, az a kép, ami a jelenkori világ-alapállás metafizikai kulcskérdésének megjelenítése. A Tabula Smaragdina, magyarul a Smaragd Tábla című kép pedig azért van a száz fénykép sorozat végén, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a jelenlegi állapot nem rajtunk kívüli állapot, hanem egy erős szakrális lét-fúzió: ahogy a felső világ teremti az alsó világot, az alsó világ teremti a felső világot. E kettő működés nem független, és szellemben és anyagban organikusan Egy. Ezáltal ez a Mindenséget fenntartó működés nem független tőlünk sem.
- Isten ?
Isten abszolút jelenléte, természetesen képileg nem megfogható…. – vágyaim szerint a képeimben, a jelenlét bizonyossága szándékozik megjeleníttetni. Szeretném, ha Isten jelenlétének szeretete látható lenne a képek elkészítésének alapállásában.
- Ez mit jelent?
Úgy szeretném a világot viszonyaiban megjeleníteni, ahogy Isten megteremtette, és ahogy ennek a teremtett világnak igazságai feltárhatók számunkra. Kedves tanítómesterem, Szabados György zongoraművész és zeneszerző az egyik általa adott interjúban Ekhart Mestert idézte, miszerint minden hamis kép eltakar valamit Istenből. Meggyőződésem, hogy csak olyan képeket szabadna készíteni, ami ennek a tudásnak az alázatában fogan.
- A válogatásnál dől el egy képről mindez, vagy akkor, amikor exponál?
A gépemen kikapcsoltam mindent, ami „technika”… hiszek a pillanat szakralitásában. Abban, hogy egy dolgot csak akkor lehet kimondani, vagy megtenni, amikor annak ideje van. Amikor elkészítem a képet, akkor tudom, hogy ideje van vagy nincs. A képeket ennek a kettőségnek szintézisében exponálom.
- Milyen szerepet kap az életében a fényképezés?
Életem nagy részében inkább szolgáló típusú ember vagyok. Segíteni próbálok olyan dolgokat, amit értékesnek tartok, legyen ez a hagyományos magyar kultúra ügye vagy az ebből sarjadzó, organikus modern művészet. Sok mindenben próbálom aktivizálni magam. Ezek mind szolgálatok. Talán úgy tűnhet, hogy a fotózás számomra, mint tevékenység, túlnyomórészt az önkifejezés irányába mutat, de ez is alapjában véve szolgálat alapú.
- Ez a szolgálat tehát Istent célozza? Valamiféle ima?
Igen. Amikor látom, hogy a képben sikerül megfogalmazni, amit beleláttam, akkor az nagyon megrendítő állapot. Gyönyörködöm a dolog természetes és egyszerű mivoltában. Nekem ez a Csoda pillanatának megélése: támpont, alapállás, perspektíva is egyben.
- Hogyan fogalmazná meg a vallás, a hit lényegét?
Erről csak metaforikusan mernék szólni… De Istennel harmóniában érdemes élni, és akkor bizodalmunk lehet abban, hogy ez minden mozdulatunkon, irányultságunkon, jelenlétünkön valahogy átsugárzódik. Segít másoknak elviselni azt, ami itt a mai világunkban önfelszámoló szándékkal kulminál. Erőt ad és összeforraszt, közösséget teremt. Ezért mondom, hogy az alkotás nem egzisztálás, hanem szolgálat. De ez régi korokban még természetes volt.
- Tehát nem csak az alkotáson keresztül kell igyekeznünk, hogy ne takarjuk ki Istent a világból, hanem a személyiségünknek is erre kell törekednünk.
Igen… Sok dolgunk van. Mindnyájunknak. Az alkotás, a fénykép is így lesz hiteles. Így látható minden – eredeti fényében.
(Megjelent: HitVallás folyóirat, 2013. januári számában)
Végh Nóra interjúja Fülöp Péterrel - „Mint minden igaz, és valódi dolog, a valódi művészet is organikusan, „lélekző” gyökerekről nő ki”
Az Ön számára mit jelent a csend?
Nagyon szeretem a csendet. Magam afféle „csendes ember” vagyok. A legkedvesebb számomra az az idill, az a nyugodt, szép, napsütéses csend, mint ami például, most itt van körülöttünk, ebben a kertben, ahol beszélgetünk. Ez az a tér és közeg, ami hagy időt arra, hogy gondolkodjuk, milyen világban is élünk. Szemlélődjünk jelenségein, rálássunk titokrejtő viszonyaira. Akár egy önfeltárásra is alkalmas helyzetnek nevezhetném ezt: valami állapot, ami a saját, egyéni világunkat övező kérdéseinkre is képes rámutatni. A valódi „önismeret” tulajdonképpen ebben az állapotban rejlik. Ahogy Hamvas Béla írja valahol: ha az ember otthon marad, a világot ismeri meg, ha elutazik önmagát. Nagyon mély, tiszta ihletésű paradoxonja ez a létezésünknek, amit magam jópárszor megtapasztaltam utazásaim, a fotografálás közben.
A másik „szeretett” csendemre a fotográfia gyakorlata tanított meg. Ez a rácsodálkozás, a ráébredés pillanatának tiszta csendje. Ez nem az „önmagában” való csend, hanem az emberben, a látvány által kiváltott állapotok mélynyomatú érzete. Egyfajta empatikusan átélt, katartikus állapot vagy hangulat. Ez a kis könyv is erről szól: 100 olyan csendet próbál megmutatatni, ami számomra különös ihletésű pillanatokat okozott. Ez az, amit én úgy nevezek magamban: „a hallgatás extázisa”.
Ez a látvány lehet akár egy lehulló levél a kövezeten, vagy egy omladozó fal időbevetett világa. Én azt az időt és teret keresem bennük, ami a teremtett világnak mostani ideje és tere. Vallomásosak és szépek számomra ezek a meglátott pillanatok.
Nagyon apró részleteket is észrevesz, ami egy fotografikusan nem avatott szem számára fel sem tűnne.
Sokféle fotografikus látásmód létezik. Én nem tartom magam fotóművésznek, inkább fotográfusnak nevezném. Tevékenységem fő orientációja nem a kép készítésének szándéka, hanem az oda-figyelésnek, megértésnek, és alázatos kutatásnak a pozíciója. Nem keresem vagy „vadászom” a dolgokat, inkább a csoda megpillantásának vágya hajt. Megérteni, ami itt van, ebben a kontextusban, ami tér és idő és teremtett világ. Így is kezdtem el fotózni - és azt látom öt év távlatában - hogy mostanáig, ez az alapállás nem változott bennem semmit. Elsősorban tehát nem művésznek tartom magam, hanem olyan embernek, aki szeretné megérteni, hogy mi történik ebben a Csodában, amit világnak hívunk, és amivel minden pillanatban így vagy úgy, teljes szellemi és fizikai valónkkal érintkezünk.
Ha jól értem, ez nem úgy működik, hogy eltervez valamit, amit meg szeretne valósítani, inkább Önt találják meg a témák.
Igen. Nincs bennem koncepció, inkább a dolgok megpillantásának reménye. Az ember dolga az, amit ráruházott a sorsa. Azzal kell bírnia, minden más irány, tévút. Az önismeret pszichológiai kontextusa például maximális zsákutca. Labirintus csupán, amiben az ember küzd, ereje, léte felszívódik, és mindent kezdhet elölről. Ezért a következetesen megfogalmazott személyes alapállás a legfontosabb teendő. A fotográfiával is valahogy így vagyok. Mindig azt gondolom, hogy az igazi művészet organikusan nő ki az emberből. A szándékaiból, a dolgok szeretetéből, az istenhitéből, a katarzisaiból, vagy a számára igazán fontos dolgokból. Ez sohasem „igyekezetek” kérdése, hanem ajándék.
100 képről van szó, ami önmagában véve sem kevés és gondolom, ennek sokszorosát készítette el, mennyire volt nehéz kiválasztani, hogy melyik kerüljön be végül az albumba?
Igen, ez nehéz feladat mindig. Egy könyv sohasem képek gyűjteménye, hanem olvasatos jelenség. Egyrészt, a képek egymással összefüggésben vannak a könyvben, az oldalpárokon. Másrészt, ha már könyvről beszélünk, egy teljes gondolati, esztétikai ívnek is meg kell felelniük. Nehéz komponálási időszak egy-egy könyv megszületése… Ugyanakkor mindent, hagyni kell „érlelődni”: mutassa arcát, akár nekem is, a szerzőnek. Olyan ez, mint a kertészek munkája. Engedni kell, hogy a növény bontakozzék, és csak utána szabad a kertésznek beavatkoznia, hogy a növény azzá válhasson, amiben a legjobb tud lenni. Sok idő, odafigyelés mindez. De, talán sohasem hiábavaló fáradozás.
Hogyan történik a címválasztás? Hiszen ez is fontos eleme, hogy „jól” értelmezzük a fotót.
Ma úgy látom, a fotográfiákhoz ritkán társulnak olyan címek, amelyek tényleg a képről szólnak és van mondandójuk. Talán igazán „beszédes” képek is ritkán születnek manapság. A cím és a kép viszonya pedig nagyon fontos kérdéskör. A jelentések játéka egyrészt elindulhat egy jól komponált képen belül, de elindulhat a kép és a hozzá jól választott cím között is. Mindkettő sikere az, ha a néző bevonódik a kép világába, annak belső üzenetrendszerébe. Érzi és érti is azt.
Jelenleg min dolgozik, lesz folytatása a 100 sorozatnak?
Igazából, nem tervezek addig, míg nincs belső indíttatásom. Sokat fotózom, és várom mik azok a dolgok, amik odabenn érlelődnek. A mostani munkáimat nem ismerem igazán. Számomra is sok a titok bennük. Van néhány korábbi tervem, azok szinte nyomdakész állapotban vannak. Az egyik, húsz táblakép egy gyűjtőmappában. Ez a 20 Tabula. A másik „A Szépség teremtő kauzalitása” című - miniatűr könyvecske - amelyben színes képeim láthatóak.
Fülöp Péter: Tabernákulum „Idön túli üzenetek” (Gondolatok Gyeviki János fotográfiáiról)
1.
A kiszáradó fafelületek mélyrepedéseiben ott az idő.
A rozsdaporral befújt szegek színeiben ott az idő.
Ugyanabban a pillanatban bolygónk pörögve, óriási sebességgel száguld a megismerhetetlenből a megismerhetetlenbe. Végtelen tereket és időket bejárva.
A két megfoghatatlan idő-kontinuitás egyszerre van jelen létezésünkben.
De vajon képesek vagyunk-e meglátni ezt a csodát, aminek részesei vagyunk: amiben születünk, élünk, elmúlunk - az Időt?
2.
A kiszáradó fafelületek mélyrepedéseiben ott az idő.
A rozsdaporral befújt szegek színeiben ott az idő.
Hamvas Béla azt mondja: Minden népnek van viszonyítása ahhoz, hogy magát pozicionálni tudja a Teremtés gigászi méretéhez. Vannak népek, akiknek tengereik, hegyeik, óriási síkságaik, vizeik vannak, és ebben láthatják meg a saját helyüket a végtelenben. Azoknak a népeknek, akiknek a fentiekből nem adatott, nekik ott van ehhez a csillagos ég. A végtelen tér és a végtelen idő.
3.
A kiszáradó fafelületek mélyrepedéseiben ott az idő.
A rozsdaporral befújt szegek színeiben ott az idő.
„Ami fenn van, ugyanaz, mint ami lenn van.” - mondja Hermész Triszmegisztosz, a Tabula Smaragdinában. Ha felfelé nézek a végtelenbe, ugyanazt látom, mintha ha a kicsiny világ végtelenségét nézem.
Gyeviki János ennek a nézőpontnak megtalálására invitál fotográfiáival mindnyájunkat: a kicsiny, esendő, múlandó, porladó apróságok szépségét észrevenni.
Nagyon fontos gesztus ez a részéről: mert a mai, modernizált embernek elveszőben már erre a látása. Sem felfelé, sem lefelé nem fordítja a tekintetét. Csillogó-villogó, négykerekű bádogkacatokban rohanva próbál időt nyerni, óriásképernyőn bámulja miként kell élni..., hogy mozdulnia se kelljen.
4.
A kiszáradó fafelületek mélyrepedéseiben ott az idő.
A rozsdaporral befújt szegek színeiben ott az idő.
Az ősi Kínában már ismerték a vízemelők technikáját, mégsem használták. Amikor egy nyugatról odavetődő utazó ezt döbbenten látta, megkérdezte az őt kísérő szerzetest, hogy miért nem az emelőszerkezetekkel emelik ki a vizet? Mire a szerzetes azt válaszolta: Mert akkor nem éreznénk a víz súlyát, amit kiveszünk a Földtől.
Kérem, ma így vagyunk mindennel... Nem érezzük semminek a súlyát. Mert nem figyelünk semmire. Nem élünk együtt a teremtett világgal, hanem fölötte uralkodni próbálunk. Ez az inmoralitás a globális ökológiai katasztrófának az oka is.
Ennek következménye, hogy az időt sem látjuk, valójában kíváncsiságunk sincs rá...
"Mit is mutat, mit is üzen... Hol is van valójában az idő? Mi is az „igazi idő”?"
Sem fölfelé, sem lefelé nem fordítjuk tekintetünket. Nincs Látásunk.
Vakon kuporgunk az önféltés pszichológiailag manipulált egocentrikus sötétségében…
Szomorú világlátvány...
Valamikor az ember az időről huszonhatezer éves világciklusokban gondolkodott, és ennek a tudásnak a fényében, látásában élt.
5.
A kiszáradó fafelületek mélyrepedéseiben ott az idő.
A rozsdaporral befújt szegek színeiben ott az idő.
Ajándék látni Gyeviki János képeit a falakon gyertyalángként fényleni. Ahogy fotói csöndesen, suttogva szólítgatnak, hogy kinyithatjuk a szemünket: itt van egy kis világosság...
Echart Mester azt mondja: "Csak olyan képet szabad készíteni, ami nem takarja ki az Istent a világból." Mit ért ezen? Azt, hogy csak tiszta, igaz képeket szabad készítenünk, amelyek olyan tiszták, hogy már áttetszőek. Nem takarják el a teremtett világ szépségét, hanem áttetszőségükben átengedik annak szépségét.
De mi is történik ekkor? Semmi különös, átitatódunk a szépséggel, ami igazság, látjuk a képet, ami a teremtett világ rendjének igaz modellje.
Pilinszky János szavaival élve: "visszafogad az ősi rend" Kikönyökölhetünk a szeles csillagokra.
Fogadják szeretettel Gyeviki János képeit. Ezzel a kiállítást megnyitom. Isten éltesse az alkotót!
Kismagyarország, 2018. Mindenszentek havában
Fülöp Péter: A PÁSZTOROK CSENDJE – „EGYÜTTHATÓ KÉPEK” (Ajánlás Móser Zoltán csendes fotográfiáihoz)
Az emberi egzisztencia legnagyobb kihívása az,
hogy felismeri-e, a "középpont" nem az „Én”,
hanem az Isten.
Minden képbeli megjelenítés kiemel valamit a Teremtés közegéből.
Különös jelentéshordozásával rámutat a világ, egy-egy, sokszor számunkra észrevehetetlen jelenségére, állapotára.
Az őskori rajz, a középkori festmény, és a modernkori fotográfia ugyanezt teszi.
Megmutatni kíván valamit, amit rohanó tekintetünk figyelmetlensége elkerül.
Az alkotó által létrehozott „jó” kép, mindig a közlés jóhiszemű szándékát hordozza, és a dolgok megértésének legmélyét célozza: a megérzést.
Ennek a beavatásnak ártatlan módszerét követve: jelentést kíván adni annak, ami valóban Van, ami beszédre, képre, üzenetre érdemes. Ennek a jelentéshordozásnak, a képi világban, a fotográfiában számtalan, figyelemreméltó eszköze létezik.
A jó kép készítése olyan, mint egy szépen hangolt hangszert megszólaltatni: együtt kell lennie technikának, az alkotó embernek, és a Léleknek jól kell hangolódnia. „Együttállásban” kell lennie, az anyagot átható szellemnek, és a szellemet átható Istennek.
A képek jelentéshordozását, mint minden más művészi tevékenységnél – például a hangszeres zenénél - tudni kell felhangolni, szólalásra bírni. Hogy ez megtörténjen, bátran szólva: az Istenre kell bízni a Lelket.
----
Az alkotó számára minden út nyitott, de az egzisztenciától, szándéktól nem függetlenül - ugyanakkor mindig bejárhatóan.
A Teremtett világnak két állandó pólusa létezik: A megélt, anyagiasult világ horizontja: Ez az élet.
A finoman érzékeltethető, szakrális, Teremtett világ létezése: Ez a Lét.
Ez a kettősség valójában egység. A dualitás működése, ami az mozdulatlan Egység létét fenntartja. Ez a Lét- és világmisztérium mélylényege.
Az alkotó ember, mindvégig ennek az „egységben” lévő, mégis kettős állapotnak feszültségében él. A Fenti dolgokat, a Lenti állapotok megélésével kell realizálnia, megjelenítenie. Feladata ezért, a legnagyobb kihívások egyike. Ez a művészet Hórusz-misztériuma, az alkotás attitűdjének Tabula Smaragdinája.
----
Amikor a jelenkori világ, az embert mindenáron puszta fizikai voltába próbálja „visszaterelni” - gólemi szándékainak pusztító sutaságával - addig a „Lélek Művésze”, a „Csöndesek Pásztora”, a lelket hívogatja alkotásaival, helytállásával, cselekedeteivel - egy a leglényegét tekintve más irányba.
Elkötelezett véleményem, hogy minden jó művész és művészet, ennek a csendes „pásztori küldetésnek” alázatában kulminál. Személyében, művészetében, jelenlétében minden idők óta ezt reprezentálva.
----
Végül, személyes indíttatással, és nem véletlenül, utalnék itt Hamvas Béla XX. századi magyar gondolkodóra, egy róla korábban írott szövegem megidézésével, Aki mindkettőnk számára, hiszem, mértékadó alkotó és gondolkodó volt:
„…mert amit Hamvas ír és beszél, az az alapállás tudása, és képessége...
...és az olyan fontos dolog, amiben az írás már szinte lényegtelen...
Mert itt arról a dologról beszélünk, ami minden ember kötelessége lenne: a Világosság fenntartása a Teremtésben.
Ha ez megtörténik, és még ajándékként meg is szólal az alkotásokban, az a Csoda. De valójában, a lényeg nem a megszólalás, hanem a "fenntartás képessége."
----
Ezennel a képeket és tárlatot átadom Önöknek, értsék, és legfőképp érezzék, mit üzennek az itt látható képek és maga, az alkotójuk, Móser Zoltán.
Köszönöm figyelmüket!
Kismagyarország, 2016. Szent András havában
Fülöp Péter: A Teremtés utolsó mítoszai (Gondolatok Mezei Erzsébet képeihez)
„Íme egy létra volt a földre állítva, s hegye az eget érte.” (Teremtés Könyve.)
Mezei Erzsébet lajtorját rajzol egyik képére. A laktorja alja a látható földben támaszkodik, a teteje a láthatatlan Égben. Egyik vége tele történésekkel, szimbolikus absztrakciókkal, a másik vége tisztán az Ég, és a végtelenre nyitott horizont.
A Szerbiában székely, a Vajdaságban magyar, Magyarországon „határon túli magyar” alkotó, e sok-gyökerűségében mégsem kozmopolita, hanem univerzális. Alkotásai nem az absztrakció üres szándékát reprezentálják, hanem az organikus szemlélet szimbolikus absztrakcióját keltik életre.
Mezei Erzsébet lajtorjái a földi támaszukban a gyökereket keresik, az Égi támaszukban pedig a Jóistent szólongatják.
Ami e kettősség feszültségében létrejön, és elénk tárul, az jól láthatóan nem a pátosz elementáris, barokkos fuga-rendszere, hanem ez alázatos nézőpont pozíciója: a dolgok át- és megéltsége, a formák letisztultsága.
Minden képe telített tartalommal, utalásokkal: külön mélyelemzést kívánó, szimbolikus, különös misztérium-játék. Mintha korunk egyik utolsó, apokaliptikus elmesélőjének tablóit látnánk, felsorakozva a falakon.
A fel-feltűnő golgota-absztrakciók komor rajzolatai, a keresztek maguk is szenvedő, görcsbemerevült táncai a képeken. A jól ismert bibliai vonatkozások különös újra-életrekeltetett pózokban. Mintha maguk is megfeszíttettek volna. Mintha velünk és rajtunk keresztül viselnék a Teremtett világ jelenkori torzóságát. Irtózatos energiával mozdul minden ebben a látszólag statikus képi ábrázolás-világban.
Másutt a házak, belső terek kicsiny részletei. Bennük vagyunk mind, odarajzolva, dideregve a vézna, szálka-deszkákká foszlott építmények univerzumában. Egyszerre vagyunk benn és egyszerre vagyunk odakint a falakon. Mintha csak álom és emlék lenne minden és mindenki: a templomok tornyai, a házak, a keresztek, a gyermekkor, ami van, vagy ami várható még. A képeken idő és időtlenség metafizikája kulminál egyszerre.
Az egyik képen madár trónol, és néz - félrefordított fejjel - kihívón vissza. Mintha kérdő dacosságában bennünket szólítana próbatételre. Karmai alatt, mintha a hegyek inkább hús lenne. Mintha felismerhetetlenségig összemarcangolt, formátlan és pépessé vált hústömeg fölött trónolna. Mintha pusztító torkosságához pimaszul bátorítást remélne tőlünk. Valami bíztatást a rosszhoz, a gyalázathoz, az áruláshoz. Mintha próbatétel előtt állnánk, hogy elfogadjuk-e a pusztulást, a rothadást, és a formátlanná silányulást. Ezen a képen ott láthatjuk a mai világ álarctalan valóságát: az éledező, halált-hozó gólem, lélekmadarát.
De ez nem mi vagyunk. És a képek is visszaválaszolnak velünk: A keresztek szárnyakká terebélyesülnek, és óvón terpeszkednek a képek aranymetszésében. A fák visszahajolnak a Megfeszített oltalmára. A Házban fölénk terebélyesedik a Világfa gyönyörűséges lombja. Elzarándokolnak a tisztaszívűek a Kereszthez, megbékélni, tanulni megbocsátani, feladni a közönyt, és erőt meríteni a Teremtés Csodájához. A Teremtés szép-utolsó mítoszát beteljesíteni.
…
Mezei Erzsébet lajtorját rajzol egyik képére. Nagy csendben és hihetetlen odafigyeléssel. Csikorog a csend, futnak felfelé a vonalak, hogy vezessék mindnyájunk tekintetét fölfelé: földtől az Égig, lentről fölfelé, gyökértől a magas világokig.
Ha már szárnyainkat szegik idelenn az Ármányosok, legyen képességünk odafenn meglátni az igazi és szép Valóságot.
Kismagyarország, 2016. Boldogasszony havában
