Jakab Gábor: Mi van, ha a nyulak örökké élnek? - Fülöp Péter Aranymetszés és Fülöp Péter Pál Magyar táj – magyar  optikával című kiállításának megnyitója elé

 

Régóta készülök egy beszélgetésre. Egyszer majd leülünk valahol. Talán egy régi kávéházi asztal mellé. (Kell, hogy legyen még valahol egy ilyen asztal!) Egy aránylag csöndes kis vendéglőbe. Esetleg a teraszra, úgy nyár végén vagy ősszel. Ilyenkor már hűvösebb az idő, és rajtunk kívül talán már nem is akad vendég. Egy mozi előcsarnokába. Egy elhagyott futballpálya tribünje alá. Egy kültelki templomba, behúzódva a hátsó padba. Lehet, hogy összeakadunk az utcán. Két járókelő. Két meglehetősen fáradt járókelő, akik azért még mindig várnak valamire.

Akárhol is akadunk össze, Ő nem fordul el tőlem. Megismeri azt a gyereket, aki oly buzgón imádkozott. Az ima ugyan váratlanul megszakadt, de Ő azért nem haragszik túlságosan. A hallgatás még mindig elviselhetőbb, mint az üres leckefelmondószerű darálás. A csöndből mindig születhet valami.

De hát most talán megtörnénk a csöndet. Az biztos, hogy én kezdeném valamilyen ostoba panasszal. Bágyadt dallam az én panaszdalom. Hiszen ha Ő rákezdené!

Kérdezni semmit se kérdeznék. Nem faggatnám háborúkról, járványokról, éhínségről, árvizekről. Ha el akar valamit mondani, mondja el magától.

Csak ne akarjon megnyugtatni, mert akkor…

Lehet, hogy összekapunk? Hogy egy nagy veszekedés lóg a levegőben, ami egyszerre csak kirobban. Az se olyan nagy baj. Mindig csak azzal tudtam igazán veszekedni, akit szerettem.

Különben azért valamit mégiscsak megkérdeznék. A humora? Az hová tűnt?

Micsoda humora volt! Előbb teremtette meg Bálám szamarának a hangját, mint Bálám szamarát! József köntösét, mint magát Józsefet!

Mondom, ezt megkérdezném. Egyébként békén hagynám. Csak üldögéljen egy kávéházi asztal mellett,

a vendéglőben,

a teraszon,

a mozi előcsarnokában,

a futballpálya tribünjén,

a kültelki templomban.

Ha nem akar beszélni – azt is megértem.

Egy idő után elbúcsúzunk. Ő is megy tovább a maga útján, és én is. - Mándy Iván: Isten

Olvastam Don Cupittnál, hogy egy londoni lélekgyógyász a be nem avatkozás szélsőséges híve. Beszélgetésein pácienseivel szemben, egy hosszú asztal túlsó végén foglal helyet, igen sötét szemüvegben. Könyöke az asztalon nyugszik, fejét összekulcsolt kezeinek támasztja. Mozdulatlanul, halálos csendben ül, hogy minél inkább háttérbe szorítsa, elszemélytelenítse magát. Betegei először elbátortalanodnak, aztán bosszankodni kezdenek. Majd valósággal ömleni kezd belőlük a szó. A lélekgyógyász csak hallgat. A betegek csak tovább beszélnek.

Ezt hallva valaki tréfásan felvetette, hogy akkor jutna fel hivatása magaslatára, ha kartonfigurával vagy próbababával helyettesítené magát. Ha már úgysem csinál semmit, önmaga puszta jelzése éppoly hatékony lehetne, mint személyes jelenléte; s mivel a jelzéseket tetszés szerint lehetne sokszorosítani, egy időben temérdek embert tudna kezelni.

Kierkegaard mondja: Ha azt akarod, hogy valaki kiadja magát „tedd magad senkivé a vele folytatott beszélgetés során.” Ezt nem vette észre Nietzsche.

Nietzsche kimondja, amit akkor a 19. század második felében sokan úgy is éreznek: Isten meghalt. 

Ha azt akarod, hogy valaki kiadja magát… ”tedd magad senkivé a vele folytatott beszélgetés során.” Pont ez az Isten trükkje: hogy jóértelemben Senki, és épp ezért tudja előcsalni belőlünk az igazságot. Mert egy halott felé kötelezettségeket érzünk. Csöndesen lépkedünk, halkan beszélünk a jelenlétében a temetőben, és virágszálakból mutatunk be neki áldozatokat. A halottak mindenütt jelenvalósága éppolyan, mint az Istené. Ezt se vette észre Nietzsche és kora. Bár jártunkban-keltünkben mindenütt velük gondolunk, azért kialakítottunk egy külön helyet is, ahol külön jel mutatja távol levő jelenlétüket vagy jelenlevő távollétüket. A jel – a sírkő vagy az oltár – mint az igazság afféle bábája – beszédre, vallomásokra késztet.

A templomok - Nietzsche, amolyan igazi 19. századi stílusában - az „Isten sírkamrái”, de fel sem ötlik benne, hogy egy templomba az Istennel folytatott beszélgetés kedvéért is be lehet térni, mint ahogy a sírokat is azért látogatjuk, hogy szót váltsunk halottunkkal. 

Isten nem meghalt, köszöni szépen jól van, csak módszert váltott, új utakat nyitott. Az Isten halott mondat, azt hiszem csupán annyit jelent, hogy szabadságot engedünk a személyes Istenkapcsolatoknak. Így születnek a magyar tájról magyar optikával közelítések vagy kísérletek a természetes egyensúly megteremtésére a szimmetria és az asszimmetria között. Mint tudjuk a/b=a+b/a vagyis a nagyobbik rész egyenlő az összeg és a kisebbik rész mértani közepével. Nem véletlen, hogy Adolf Zeising (1810–1876) Aus experimenteller Ästhetik (A kísérleti esztétikából) című művében a jól kifejlett emberi alaknak első osztási pontját a köldökre tette. S mint tudjuk az aranymetszést már az ókorban is isteni számnak is nevezték, ugyanis az emberek nem csak matematikai tényként tekintettek rá, hanem az istenség földi jelenlétének és a teremtésnek a kifejezőjeként is értelmezték. Több neves művész, illetve műalkotás épít az aranymetszés szabályaira. Például a magyar Szent Korona, Bartók Béla bizonyos zeneművei, Dante Alighieri Isteni színjátéka, Kassák Lajos A ló meghal… kezdetű költeménye, Leonardo da Vinci és Michelangelo festményei, Fülöp Péter és Fülöp Péter Pál fotói, hogy csak néhányukat említsem. De a gízai nagy piramis vagy Pheidiász szobrai is ide tartoznak. Pheidiásznak köszönhetően a görög nagy Phi betű lett az aranymetszés értékének jele. Erre épül a Fibonacci sorozat. A sorozatot először 1150-ben írta le két indiai matematikus, Gopala és Hemacsandra, akik a szanszkrit költészet elméleti kérdéseit vizsgálva ütköztek egy összegre bontási problémába (hányféleképpen lehet rövid és hosszú szótagokkal kitölteni egy adott időtartamot, ha egy hosszú szótag két rövidnek felel meg?). Nyugaton tőlük függetlenül találta meg 1202-ben Fibonacci, aki Liber Abaci (Könyv az abakuszról) című művében egy képzeletbeli nyúlcsalád növekedését adta fel gyakorlófeladatként: hány pár nyúl lesz n hónap múlva, ha feltételezzük, hogy az első hónapban csak egyetlen újszülött nyúlpár van; az újszülött nyúlpárok két hónap alatt válnak termékennyé; minden termékeny nyúlpár minden hónapban egy újabb párt szül; és a nyulak örökké élnek?

Az emberi személyiség egymással viaskodó erők színtere: a jelek csodálatos természete azonban éppen az, hogy egymástól eltérő erőket is képesek nyakon csípni és – viszonylag egységes kifejezésekre gyúrva – összeszőni. Egyértelmű, hogy szeretetből születtek a kiállítás képei. A szeretet pedig termékeny. A termés a falakon. Felénk hajolnak, súgnak valamit. Kérdésben a válasz. Válaszban a kérdés. A képeken körbe nézve nincs más hátra, mint kiüríteni magunkat az egész világra a szemünkön keresztül, ahogy a fotográfusok tették! Itt érzékeljük, hogyan tornyosulnak fel körülöttünk és hogyan támogatnak a világ energiái, miközben cserébe kiárad belőle a kép, hogy megformálja, megszervezze, tudatosítsa élményvilágunkat. Itt láthatjuk, hogy nincs olyan pillanata élettevékenységünknek, hogy a világ ne ontaná ki magát általunk. De ne felejtsük, hogy az aranymetszést jelölő Phi, irracionális szám. Közelíthetőség szempontjából pedig meglehetősen rosszul viselkedik. Vagyis ilyen értelemben Φ\Phi  azok közé a számok közé tartozik, amik a lehető legrosszabbul közelíthetők. Szóval tükör által homályosan és majd egyszer színről színre. 

Az ismert anekdotával fejezem be, George Tabori magyar származású Ausztriában élő, pár éve elhunyt színházi ember mesélte előszeretettel: az egyik bécsi étterem férfi WC-jében két falfirka, graffiti látható. Az első: Isten meghalt. Aláírás: Nietzsche; a második: Nietzsche meghalt. Aláírás: Isten.

 

Ezekkel a gondolatokkal a kiállítást megnyitom!

 

 

---

 

 

Dallos István: Gondolatmozaik Fülöp Péter fényképei kapcsán

 

 

A lehetséges extatikus állapota - Ez a kép nem a valóság képe, ezt a képet én vetítettem a valóságra. Ez a gondolat lehetne Fülöp Péter fényképezési intenciójának tömör megfogalmazása. A valóság igénye egyenlő az igazság utáni vággyal – a fényképezők nagy csapdája –, mintha az igazság egy élőlény lenne, nem pedig egy ítélet lehetséges tulajdonsága.

 

Önarckép – A fénykép, a mű nem egy adott dolog, újra kell alkotni. Egy műalkotás nem néma, amit elragadtatott ámulattal fogadunk be. Ellenkezőleg, a mű szavak, írások és tettek forrása, amelyek a mű megszámlálhatatlan befogadását, jelentését és értékét jelzik, és mindezek adják értékét. Mindenkinek joga van egy műről beszélni és írni, hiszen a művet az jellemzi, hogy ahhoz tartozik, aki befogadja. Egy műalkotásnak az a „sorsa”, hogy végtelen számú mestere lehet, az ízlés, az élvezet és a kritika pillantásának mesterei, és nem dogmatikus és birtokló mesterek. Így egy fotográfiai mű örökösen újra értelmezhető, azzal a kiegészítéssel, hogy a képek sorrendjét semmi sem kényszeríti, mint egy irodalmi alkotásban a szavak egymásutániságát. Egy egyedi fényképet aforizmaként, haikuként, pontosabban költeményként is felfoghatunk. Ezért, ha Fülöp Péter képeit nézzük, legjobb, ha poétikai módszerrel közelítünk hozzá, hiszen ő is ezt teszi a világgal, a valóságnak nevezett képpel. De ugyanazzal a nehézséggel találjuk szembe magunkat, mint egy haiku esetében: nehéz költővé válnunk.

 

Látását ne veszítse a lélek – Szó nélkül a fotografikus kép elillan előlünk, nem tudjuk megragadni. Ezért néha az irodalom lesz a fotográfia szolgálólánya és a dialektika szerint az úrnője is; az írás, sőt az irodalom gazdagítja a fotográfiát, megmenti ontológiai gyengeségeitől, és így jöhet létre eredeti gazdag műalkotás: a fotó és az írás dialektikája.

 

Világidő – Poézis – „lassan tűnődve”, írja József Attila Reménytelenül című versében – nem más, mint a vágyak kifejeződése – kapcsolat a transzcendenssel –, a létezés élményének megélése. A poézis szerepével Platon három nagy dialógusában is kiemelten foglalkozott és arra a megállapításra jutott, hogy a költészet megismerés is egyben. A múzsák szent őrülete Istentől való, a maniké segítségével bele lehet látni a jövőbe. És Platon álláspontja szerint, ha egyáltalán nem lehetséges a dialektika, még a költészet is jobb a semminél, de az eksztatikus állapotokat nem lehet beengedni a filozófiába. Ugyanakkor lelkünk isteni részét képviselik a költők, a transzcendenciának ez a lelki képviselete érhető tetten a különböző költészeti felfogásokban. Ebből a feltételezésből származik az a felfogás, hogy bizonyos költészeti formáknak léthívó, felfedő revelatív lehetőségei vannak. Közvetlen létfeltárulkozás lehetősége ez, ahogyan József Attila fogalmazta (Alkalmi vers a szocializmus állásáról):

 

 

„S valami furcsa módon
nyitott szemmel érzem,
hogy folytatódom
a külső világban –
nem a fűben, a fákban, hanem az egészben”

 

 

A hangsúly azon van, hogy érzem. Az érzelmi komplexus a világban-valóságnak a sajátos közvetítője, amelyet megkettőz a kép a folytatódásról. Mind a kettő – érzelem és képiség – a költészet tudati-ismeretelméleti dimenziójának nagy témája.
Arisztotelész azt írja a Poétikában: „…nem az a költő feladata, hogy a valóban megtörtént eseményeket mondjon el, hanem olyanokat, amelyek megtörténhetnek és lehetségesek a valószínűség vagy szükségszerűség alapján”

 

Eljövetel – Egyik legmélyebb költészet-esztétánk, Nemes Nagy Ágnes a következő fenomenológiai leírást adta a tudat módosulásainak a költői képhasználat (hasonlat) függvényében: „A hasonlat az írott szöveg vágya a látványra, gyöngesége és ereje. Az irodalom érzékletessége csökkentett ugyan, de amit elveszít a réven, megnyeri a vámon, egyszerre szólhat a fizikumunkhoz és – mert a nyelven át – tudati rétegeinkhez; (…) Ami pedig a hasonlatot illeti, az olyan mint-nek ez a bámulatos mozgása mintegy összeköti a bal és jobb agyféltekét, a nyelvi-értelmit és a képi-érzékletest bennünk, szerveztünk kettősségének hídjaként.”

 

Elhangzott Fülöp Péter: A lehetséges extatikus állapota, fotográfiák Vasadi Péter tiszteletére című kiállításának megnyitóján a Nyitott Műhelyben, Budapest, 2022. július 21.

 

 

---

 

 

 

Fülöp Péter – Jörg Tibor: Megörökítés. Fény(kép)film

 

 

Ahhoz képest, hogy állítólag a „vizuális kultúra” korszakában élünk, elképesztően alászállt a fényképek és a filmek nívója; ha korábbi korszakokhoz hasonlítjuk ezeket, túlzás nélkül megállapítható, hogy általában kisebb a művészi értékük. Amennyivel nagyobb számban uralkodnak az életünkben, annál inkább. Az autonóm művészi értéket majdnem mindig a technikával pótolják, vélik pótolhatónak. Ezen kívül mindenki fényképez, ráadásul sokat, a felvételeket pedig utána alig nézik meg, ritkán szemlélik néhány másodpercnél tovább újra, elgondolkodván a képeken. Régen a fényképezés egy szakma, egy modern mesterség volt. No, nem mintha a professzionális fényképek esete az általánosnál jobb lenne ma. Van egy mindenre és mindenkire kiterjedő „értékrend” a tekintetben, hogy mi számít jó és szép fotónak. Akié nem felel meg ennek, az ilyen irányba manipulálja a képeit különféle számítógépes alkalmazások segítségével. A színes, éles (vagy éppen homályos és éles) természet- és gasztrofotók valamelyest rámutatnak az általános trendre. Úgy látszik, hogy a technika, a „professzionalitás”, a harsány színesség kiöli a valóban „színes”, sokféle és több mindent mondani akaró művésziséget.

Fülöp Péter fotográfiái, melyeket ez a régizenére készített kis videós fotóreprezentáció – amit bárki megtekinthet a YouTube-on – bemutat, erősen eltérnek az említett tendenciáktól. Itt a profán a fényképek nagyrészében a szakrálisba emelkedik, a reális az ideálissal tart kapcsolatot, szellemes vagy legalább ironikus (olykor tragikus). A fekete-fehér valójában színes, mélysége és magassága van. Szinte minden a gondolkodtatásba fut, vagy valami annál magasabb felé, didaktika nélkül. Itt van idő megállni – és nem csak az egyértelműség hiányakor –, van idő nemcsak újra megnézni a képeket, hanem elmélyedni azok kapcsán. Nem „megfejtésük” a lényeg. Az egész nem működik, semmit nem mondanak, ha nem jön létre legalább a keresztény értelemben vett meditáció, az elmélkedés, majd a nyugati–keleti értelemben vett magasabb kontempláció valamilyen szintje a képek szemlélése közben.
E folyamat a képi tartalom és a képcím gondolati összevetésével kezdődhet. A címek – a sorozatcímek és az egyes képek címei – általában tömörek, kellőképpen korlátozottak, akkor is, ha filozofikusak. Ezért a szemlélő maga indíthatja a folyamatot, mely a fénykép érzékszervi szemléléséből az elmélkedésen át magasabb szintű kontemplációba vezethet. Ennek az útnak a bejárását ajánljuk, mint valódi vizuális kultúrát, e nagyszerű kisfilmen, videós fotóprezentáción keresztül is. (hr)

 

 

 

---

 

 

 

 

 

Csizmadia Gertrúd: Vigília – Fatörzsbe oltott születés

 

Az oszlopokon sorakozó fametszetek első látásra megragadtak, felidézve az erdõ rendjét és titokzatosságát. Aztán közelebb lépve a fatörzsek rajzolata is megjelent, példázva az élet vonalait, a titokba ágyazottság organizmusát, mint erek a testben, rajzolatok a bőr felszínén... A fatörzsben felderengő képek üveg mögötti ragyogása, sejtelmes határozatlansága, mint az anyaméhből kiragyogó sugárnyalábok, melyek a leendő anya arcán tűnnek fel, jelezve az áldottság harmóniáját. A vers csak ráadás. Fel sem kell fognod, csak zenéjét is elég magadban dúdolni, hogy a várakozás dallama magával ragadjon. Ez a komplexitás nem sok, nem tolakodik, hanem átmos és felemel. Fülöp Péter, Fülöp Miksa Máté, Győri Imre atya, Jakab Gábor a Győr-Gyárvárosi plébánia templomban nem először alkotnak együtt, és talán nem is utoljára.

 

A tárlat a várakozás fényében fogant. Egy plébános-kanonok, egy fafaragó diák, egy tanár és egy fotográfus, és velem együtt már öt ember üzen vele a világnak a világról. Hogyan kezdjük újra az életünket egy olyan év után, ami kényszerű várakozással telt? Mire várunk igazán? Az ellenanyagra és a régi életünk folytatására vagy az új élet születésére, a Megváltásra?

 

– Fülöp Péter fotográfust kérdeztem először, hiszen tőle indult az alapgondolat:

– A kiállítás belső inspirációja a várakozás helyzete volt, de nem tudtam még, hogy a Vigília cím ilyen mértékben meghatározóvá lesz. Korábban volt már kiállításom a templomban, a címe, „A Szépség teremtõ kauzalitása” volt. Ez a tárlat miniatűr képeket tartalmazott, és a teremtett világ apró részleteit igyekezett megragadni, azt, hogy milyen mértékben van telítve azokkal az energiákkal, amelyek az egész létező világot áthatják. Ebben az évben azt gondoltam, hogy ez a szemlélet advent idején, más kontextusban nem baj, ha ismétlődik, újragondoltatik. Formailag, tartalmában is más dimenzióba léptek elő a képek. Különös fakeretszobrok és versek kíséretében. Krisztus megszületésére nem csak az ember várakozik belül, hanem minden, ami itt van, ebben a csodálatos világban. Azt hiszem, és merem állítani, hogy az atomok mikrovilága, a tárgyak világa, a növények, az állatok, az emberfia, ugyanazokkal a gigászi és gyönyörűséges erőkkel átsugárzódva léteznek. Pilinszky János, költő, akit gyermekkorom óta tisztelek, és gyakran verseimben is idézek, ezt számtalanszor megfogalmazta. Ennek az életérzésnek, életrendnek érzékenységét tekintettem mértékadónak és iránymutatónak alkotásaimra és jómagamra nézve is. Ezért kerültek ide az organikus faszobrok, a miniatűr képek, a versek - rajtuk keresztül az egész világ várakozás-katarzisa, a Megváltó születésére. A kiállítás létrehozása nem egy „konstruktív ötletbörze” volt, hanem folyamatában organikusan formálódott, közösen hoztuk létre. 

Plébános úr gondolata volt, hogy a faalapok és a képek teremtette feszültséget közvetlenebbé, szólítóbbá kellene tenni szavakkal. Először bibliai idézetekre gondoltunk, de az előző években számtalanszor idéztük a Szentírást a képek mellé. Most úgy döntöttünk, versekkel szólítjuk meg a hívőket. Erre Jakab Gábort, a Hitvallás folyóirat szerkesztőjét, irodalomtanár barátunkat kértük fel. Ez a társulás és a jószándék örömet okozott nekem: a plébános úr befogadta, a fiam megfaragta, Gábor odatette a szavakat, sorokat a képek mellé. A várakozó, alkotó kis közösség, a szolgálat jegyében jött létre. A születés misztériuma a keresztfa architektúrájának megidézése a faanyagokkal

már adventben, egy elképesztő horizont feszülését rendezik elénk: a megszülető Krisztus és az azt követő virágvasárnapig tartó út, a Megváltás misztériuma. Ezek a látszólag oksági folyamatok alárendelődnek a kauzalitásnak, de a kauzalitás erői alárendelődnek Isten teremtő akaratának. Isten teremtő akarata pedig szép. Ez volt a régebbi tárlat alapállása is. Ez a minden-pillanatok megélhető Csodája. Nem lehet ezt részletekben, csak Egészben megragadni. Ez a hitkereső, befogadó, megértő lényege számomra Ez a szelíd, engedő, szerető látásmód. Csak az egységet lehet szemlélni és átadni. Persze a kiállításnak van egy folyamata, hiszen az embernek meg kell szülnie magában Krisztust. Az elején megjelenő látszat-ember-kép a végére megérkezik és kiteljesedik. Fényt, színt, értelmet kap a Megváltás által. Nagyon szépen idézte Jakab Gábor Eckhart mestert, aki századokkal ezelőtt azt írta, hogy az alkotó embernek egyetlen feladata van, hogy ne takarja ki a képeivel a Teremtőt a világból, hanem az alkotásokon keresztül is az Õ fényét engedje át.

 

– Jakab Gábor tanár úr gördítette tovább a beszélgetést új kontextusba helyezve a választ:

 

– Szabados Györgynek ajánlottuk eredetileg a kiállítás anyagát. Neki nem olvashatjuk a verseit a bemutatott alkotások között, mégpedig azért, mert ő egy olyan filozófus volt, akinek nem lehet egyetlen verssel kipipálni az életművét. Szabados György hangsúlyozta sokszor, hogy meg kellene értenünk a Teremtést. A jóságot csak úgy tudjuk fenntartani magunkban, ha megértjük a világ működése mögötti okot, aki Isten és minden apró történésben jelen van. Apró pontokból tevődik össze az Õ működése, így ezek által megragadható. Ezek a kis képek a kiállításon ezt a szemléletet példázzák, és a fa, amibe beleágyazódtak a képek, az organikus Teremtés, itt megvalósult. Számomra ez a momentum volt a legizgalmasabb ebben a közös alkotói folyamatban. Itt fogalmazódott meg bennem az a kérdés, hogy hogyan jövünk mi ahhoz, hogy a fa tökéletességét megszegjük ezzel a kis kapszulával, és a tökéletességbe beletenyereljünk… Ezek vagyunk mi emberek: a Teremtésben jelen lehetünk szentként vagy ártó szellemként. Egy Szabados interjúból ismertem meg Eckhart mester gondolatát, aki azt mondja, hogy a legkisebb kép is akkora, mint az Isten, hiszen őt takarja el. Ha meg tudjuk mutatni, hogy mit takar el, akkor ezen keresztül láthatóvá válik az Isten. Valahogy ezen múlik a művészet: hogy meg tudjuk-e mutatni a Teremtés kicsi darabjaiban is a megtestesülést, az isteni jelenlétet. Ha nem, akkor hagyjuk a fenébe ezt a tárgyi világot és ne kezdjünk vele semmit! A nagyszerű az, hogy ebben a világban a teremtés és a megtestesülés jelen van, és így elmondhatjuk azt, hogy mi mindnyájan kis képek vagyunk, és vagy átdereng rajtunk a Teremtő, vagy elfedjük az Istent. Ez a tétje annak a bóklászó alaknak, aki az elején még Tűz Tamás verse szerint az ítélettől retteg, a végén pedig elérkezik a Teremtőhöz. Ezeknek a verseknek szerintem az a dolga, hogy ebben az anyagias, materialista, vírushordozó világban újraindítson valamit. A tét az, hogy hogyan indítjuk újra. Azt gondolom, hogy egyetlen lehetőségünk van, hogy mindent a Szentségben csinálunk. Ezek a versek hozzá szeretnének felvinni, megtámogatva a képpel és az organikus faanyaggal ezt az egészet.

 

– Győri Imre atya a templomi közösség szemével láttatta és értékelte a tárlatot:

 

– Amikor Péter előállt az ötletével, nagy szeretettel fogadtam a kiállítás gondolatát. Én is elmondtam az elképzeléseimet. Arra gondoltam, hogy a képek önmagukban nem biztos, hogy a mai embernek mondanak valamit, már nincs meg az emberekben az az érzék, hogy szavak nélkül, csak képekkel tovább tudjanak lépni a transzcendens felé. A templom nem az enyém, hanem a hívő közösségé. Elsősorban a hívekre gondoltam akkor, amikor arra kértem Pétert, hogy szavakkal is támogassuk meg a művek mondanivalóját. A Szentírás szövege volt az előző kiállítás képei mellett, mint a legtisztább forrás. Itt ezt a szerepet a versek töltik be. Nagyon örülök a fogadtatásnak. Látom, hogy érdekli az embereket, elolvassák, megnézik, értékelik. Annak ellenére, hogy még szokatlan a kiállítás gondolata egy templomban, én úgy gondolom, hogy a templom ugyan Isten háza, de nem baj, ha a hívek itt jól érzik magukat, gyönyörködnek a szép dolgokban, magukénak érzik ezt a helyet és szívesen látogatják.

 

 

---

 

Jakab Gábor: Mindez csak őrület?

 

Megvan,

míg rejtezhet az én,

s nincsenek „dolgok”,

s van „jelük”

(Tandori Dezső)

 

Thoreau Waldenje 1854-ből való. Arról vall, hogy a civilizáció rombolja a természetet, és az embert megfosztja attól, hogy figyelmét teljes egészében a lét fontos kérdéseinek szentelhesse. Az 1849-ben megjelent Thoreau A polgári engedetlenség iránti kötelességről című művében rámutat, hogy szerinte egy magasabb rendű törvény alapján minden embernek kötelessége megtagadni az együttműködést és elviselni az ezzel járó büntetést, ha a világ igazságtalan politikát folytat. (1.) 

1975 óta sikerkönyv A zen meg a motorkerékpárápolás művészete Robert M. Pirsig műve.  A Minőségről szól. Csak hát az ember egyszer csak rádöbben, hogy a Minőség körülírása is csak meghatározás, éppen ezért szűkebb a kelleténél.  A szűkre fogott meghatározások meg rosszabbak akár a meghatározatlanságnál is, mert igaz csengésük félrevezető lehet, ezért valójában késleltetik a megértést. Erich Fromm és D. Teitaro Suzuki óta tudjuk, hogy a zen-buddhizmus összeegyeztethető a pszichoanalízissel, de lassan rájöttünk, hogy ha csupán az egyik misztikus egységet vetjük össze a másikkal, még nem vagyunk elég bölcsek. Egy motorbiciklin ülve a társadalomból való kivonulás már utópia. Motorbiciklin ülve egészen más feltételek közt kell az emberi személyiség épségét megőrizni. A technikai civilizáció megdönthetetlen tényrendszernek, adott keretnek tűnhet, amely csak az 'őrület' árán tagadható meg. Persze az őrület is többféle. T.S Eliot írja A háromkirályok utazása című versében, mely a születés bölcsőjéhez tartó útról beszél a következőket:

 

 

„Nehéz volt odamenet.

Végül inkább egész éjszaka utaztunk,

Sebtiben szundikálva,

S a fülünkbe dúdoltak a hangok, szólván,

Hogy mindez csak őrület.”

De aki elzarándokolt a születés bölcsőjéhez, nem felejt. Így folytatja Eliot: 

„Mindez régen volt, emlékszem én,

És megtenném újra, de vegyétek észbe

Ezt vegyétek észbe

Ezt: miért vezettek végig ezen az úton,

Születésért vagy Halálért? Volt Születés, igaz,

Bizonyítékot kaptunk rá, s nem kétes, láttam születést, halált,

De azt hittem különböznek egymástól; ez a Születés

Kemény és keserű haldoklás volt nekünk, olyan volt, mint a Halál, a mi halálunk.”

 

 

Melyből fel kell tápászkodni, fel kell támadni! Szó szerint és képletesen! Így lehet megélni, hogy van, amikor nem számít a környezet, s nem számít az idő. Van, amikor megszűnnek az összefüggések, vagy éppen feltárulnak. (2.)

Van, amikor a végtelen térben vállalható a szembenézés, önmegnyugtatás, megerősítés. Elmúlik a szembeszegülés. A szorongás fokozatosan súlytalanná válik. Már kívülről megfigyelt egy élet, annak minden ereje, fenyegetettsége, kapcsolata és kiszolgáltatottsága. Az együttlétekben bujkáló szorongás múlóban, külön világunk minősége időtlenül jelenné válik. A külvilág realitásai teljesen kizáródnak, a konkrétumok elveszítik a józan nappali világhoz tartozásukat. Közös életidőnk az összefüggések elvesztésére és megtalálására készül. Ebből a jelenből fordulunk némi nosztalgiával a tegnap felé, de már tudjuk, hogy minden megvan. Átsugárzik egy eleven viszony, az elmúlt és múlhatatlan kötődések ereje, a hűség és a hála glóriája. Az igazságban megszülető szépség és a szépségben megmutatkozó igazság ünnepéig emelkedünk. A tisztaság, hit és az erő töretlenül velünk marad. Így lesz átfogható a fent és a lent, magasság és mélység környezettől és időtől független ragyogása. (3.) 

A művészetnek az örökélethez van köze, ez a mi minőségünk, a mi jobbik részünk. A jobbik rész az, amikor az ember úgy érzi, hogy rendben van. Bölcsen tudja, hogy majd mindent megért. Tudja, hogy üdvösségre született. Egy magasabb rendű törvény alapján tudja, hogy személye olyat hordoz, ami túl van a személyességen és a korokon – és amit mégiscsak személyesen tud az utódokra hagyni.

 

 

 

Fülöp Péter: ZEN, a hallgatás extázisa

 

 

---

 

 

Fabulya Andrea: A létnek odaadottan – „doku hungary - 2019” Fülöp Péter fényképei

 

“Véleményem szerint nincs "szociofotó", csak "létfotó",
ami viszont mindenre kiterjed: falak, növények, ember, ég, táj...
Mindenre, ami teremtett lét, és kölcsönös egymásra „utaltságban”, „hatásban” kulminál.
Itt látható meg a létezés igazi lenyomata, és fotografikus levonata.
Nem tudok semmit sem más szemmel és másobjektíven keresztül nézni,
csak ennek az állapotnak katarzisában.”

(Fülöp Péter)

 

Állítólag beavatottnak lenni: vállalás és  létállapot. Ez a tárlat itt: beavatás. Vállalás létünk állapotáról. Az – ennek a művészetfelfogásnak legotthonosabb -- archaikus tudat felől szemlélve: akár a tüzet a falu kollektív tudásával együtt gondozó táltos, sámán szüntelen ébersége. Akár Apolló szentélyében a láng óvása, élesztése. Akár a buddhista szerzetesnek a három drágaságot  tevő gyakorlata. Beavatás.

Doku. Hungary. Azonban nem csak "hungarikum" és nem csak dokumentálás. Az is. De ami meghatározó, és ez (ahogy Fülöp Péter művészetét látva számomra kiderült) emberi, alkotói alázat nem is szándékos, inkább szükségszerű megnyilvánulása: egyetemes vállalás és univerzális létállapot. Létmentés. 

Életünk omló  és esetleges valóságai mögött ott a teljesség Igaza (József Attila-i és Pilinszky János-i értelemben a tények omlékony felszíne mögött rejlő szilárd Lét). Ez világol itt, a képeken. 

Beavatottnak lenni: paradoxonban élni. Feloldhatatlan ellenszegülésben LENNI pusztulással, önzéssel, romlással -- egyfelől.

Ugyanakkor beavatottnak lenni: beleolvadni a teremtett világ szépségébe (és itt Fülöp Péter verseit szabadon idézem), kifogyhatatlan gyönyörűségébe, örömébe, csodálatos egységébe – a létezés öntörvényű, minden pillanatban extatikus megéltségébe -- másfelől.

Ezek a fotográfiák levedlik, ledobják magukról a szociofotó fogalmát, bár a tárlat címe, a doku hungary ezt sugallhatja. Az alkotó fotográfus-költő, Fülöp Péter eltart magától minden skatulyát és panelt, amikor kijelenti: fotográfiái lét-képek, a létezés tekint itt vissza ránk önnön olykor borzalmas, szaggatóan tiszta fájdalmával (Szendergők), olykor letaglózóan nyers kaotikumával (Szociális háló). Ugyanakkor pedig a Lét önmagát szüntelenül megcsillantó, fogyhatatlan reményével, a fakó, elgyötört tekintet mélyén rejlő elszánt, dacos életigenléssel (Poggyász, Generálmagány).  

E képek: olvasmányok. A rajtuk megnyíló tér szüntelen a benne megnyilatkozó ember, a képalany, a szubjektum kivetülése, objektivációja is. Tehát: „létkép”. Tudatosítás és érzékenyítés, látlelet és gyógymód egyszersmind.

Ezek a létfotók: tiltakozások. Nem az álértékek, a műanyagba csomagolt műtézisek ellen:  ez explicit, a kirakatos „plakátmagányok” (Pilinszky János)  olykor ironikus, olykor groteszk-morbid (Trió Pizza, Csábítás, Viszonyok), olykor megrendítően tragikus vetületeiben (Ima) nyilvánvalóan tetten érhető.

Mégsem az ellenszegülés, a kontra megmozdulás fő iránya ez itt. Hanem ami a bennfoglaltságban, a képvilág mélyszerkezetében üzenetként  rejlik: az „Ért” és a „Pro”.

Az elnyűttség a testen, a lelakottság a fénytelen szempárban, a hajlott hát görbülete, a rossz ruha fülledt túlöltözöttségében vagy épp alig-takarásában (Szoborcsoport), a vakolatpergető  omladékonyság gravitálása az épített környezetben (Magyar etüd), a porózus zaj cikázása a betontörte talajon (Együttlét): minden egy irányba mutat itt.  Az EGY irányába. És: mi beavatódunk.

A hagyományról tragikus visszafordíthatatlansággal leszakadó, a szakralitás felemelő tudásáról-bizonyosságáról lemondó, reménytelen emberi tudat tünetegyüttesei tematizálódnak ezeken a fotográfiákon olvasatosan is. Az olvasatban megjelenik ugyanakkor az „ecce homo”: a szenvedő ember világtalan történetében rejtjelezett fényesség, a reménytelenségben a remény, a hitetlenségben a hit, az öntépázó szorongásban a szárnyaló szabadság, a reszketeg bizonytalanságban a bizonyosság.  

A paradoxon önmagát feszítve tár fel igazságot. Fülöp Péter által sokat idézett Hamvas Béla szerint a legfontosabb az alapállás tisztázása. A létállapotunké. Ami kifeslik a "törvény szövedékéből" (József Attila), gyötrelemből és derűből is. Itt van, extatikusan, mint a befelé mormolt ima.  Beavatott az, aki ezt a bizonyosságot hagyja megmutatkozni saját fényében. Hamisság nélkül. Hagyja: élni és munkálkodni.

A megmutatkozó bizonyosság felismerése, a beavatottság maga, mindannyiunk számára felkínált lehetőség. Nem titkos, elérhetetlen tan, dehogy. Hanem nyilvánvalóan jelenlévő, önfeltáró „létöröm”. Ajándék. 

Ennek tudatosítása Fülöp Péter tárlatának számomra legfontosabb üzenete, a beavatás hívó gesztusa, mely mint minden, ami tiszta - tartja erről Pál apostol –rendkívülien egyszerű, és így rendkívül egyszerűen összefoglalható.

Íme, az ember, és íme: a teremtett világ.

Világunk. Amivé tesszük -- egymással együtt. Magunkkal együtt.

Beavatottnak lenni azt jelenti: Létnek odaadottan élni. Mindenkoron: a kezdetek kezdetétől és a végidőkben is.

 

Elhangzott Szegeden, a Grand Caféban, 2019. május 21-én

 

 

 

---

 

 

Baán Tibor: CSÖNDVERSEK (Fülöp Péter: szamizdat)

 

A végállapotok a manapság pária létre kárhoztatott lelkiség bensőséges fogalmait hozzák egyre inkább felszínre. Kritika alig jelenik meg erről a folyamatról, amely 180 fokban elfordult a hangos irodalomtól, hogy eljusson az őszinteség egyszerű fokáig, amely szükségképp magányos, visszavonult. Témája a belső én, aki nem is látszik az irodalmi börze információrobbanásaiban. Jó példa mindennek illusztrálására az 1967-ben Kismagyarországon született fotográfus és költő, Fülöp Péter negyedik verskötete a szamizdat. Nos, tényleg az, márcsak azért is, mert ez a könyv sem került bolti forgalomba, holott nyilván kerülhetett volna, de egész költői világa a csöndből sarjadt ki, mint annak idején Pálos Rozitáé. Csöndversek, ahol a kisbetűk az emberi én megnyilvánulásai, a nagybetűk viszont (Isten, Igazság, Szelídség, Ige stb.) a múlhatatlanul örök eszmei értékek jelzései. A könyv kivétel nélkül mindegyik vershez egy fekete-fehér fotót párosít, amelyek ugyancsak a csönd tartományait jelenítik meg. Vers és fotó ritka összhangja sajátos hangulatot sugároz, egyfajta szakrális teret, ahol a vers, mint előhívás, a belső csendben a Fény megpillantását jelenti.

A lefokozottság, a csend, a magány szavaival jellemezhető belső én a kolostor című versben
lép elénk. Így: „mindig az Igazság ideje van / minden más: nem létezik // a fák ezt érzik a csendben / minden mozdulatban ez a végérvényes // a gyerekek is ezt tudják még / az időelőtti ettől gyönyörű // a füvek növésében / a kutyák szemében // ez a meleg össze-tartozás // amiről ezek dacolva Istennel / üvöltve hallgatnak” A teljes terjedelmében idézett vers pontosan mutatja a kapcsolatot Pilinszky János versvilágával (pilinszky arcai), ugyanakkor ez a rokonság nem jelent egyebet, mint irányt, vagyis Fülöp Péter a maga útját keresi. Csupasz közléseiben az igazság és a hamisság, a szent és a profán néma csatája zajlik. A megfosztott oltár első versszakában így: „a megfosztott oltár / csendjében / fénytelenségében / ítéletében/ ott van az / amiről beszélünk: / a zsoldosok dühe / a nyomorultak keserve”.

A kötet címei és a versei ugyancsak jelzik, hogy ez a spirituális út nem kíván elkanyarodni a hétköznapi létben forrongó valóságtól, hanem reflektál annak fejleményeire. Az ipari forradalom, a nem érvényes, a bombázók a gyerekszobában, az akarategyensúly című versek nyelvi megformálása, ellen-iróniája jelzi a versén korkritikáját: „kimanikűrözött elmebetegek / önkényuralmában élünk // minden öncélú döntésükben / beteg céltalanság / / a megfosztott olthatatlan / szomja az igazságra - // amiről Hamvas így ír: / felébredni a valóságra -”

A költészet hitelessége alighanem megköveteli a valósággal való mélyebb szembenézést, az értéktagadás ellenében az értékkeresést, amely érezhetőn átlép az ego bálványozásán: „ázz bele az esőbe / legyél se te / se én / legyél inkább semmi / ne is nézz fel / ne is nézz le / csak legyél / valami…” (ázz) Már nem is valakiről van szó, hanem valamiről, ami azonban mégis van, reményt ad az igazi én megtalálására, akiről Vasadi Péter azt írta: „körülnéz, megköszöni”.

 

 

---

 

 

Dallos István: 100 Tükör

 

“Lássak! – látást adjál nékem!”

(Szent Ágoston fohásza)

 

   

„Az imaginatív művész az, aki lát. Látni ugyanis minden nyelv szerint határtalanul többet jelent, mint csupán érzékileg észrevenni.(...) Az imaginatív szem... mint a szó is mondja, felszabadítja a benne lévő mágikus aktivitást, a dolgok felszínét feltépi és azoknak rejtett értelméig hatol - látja az ideát és éber. Látja azt, ami a dolgok felületi és érzéki látszatán túl van.” – mondja Hamvas Béla a „Forradalom a művészetben” című írásában.

 

A megapixel (2014), a 100 Blues (2014), a 100 Csend (2015), a deszkarésen - fotográfiák–versek (2016) után, Fülöp Péter újabb fénykép-összeállítással jelentkezik, 100 Tükör címet adva ezen új kötetnek.  Ezzel nem teljes képet rajzolva, de visszatekintve alkotó tevékenységére, az elmúlt pár évre mondhatjuk, az első rácsodálkozástól (megapixel), a belső elkeseredésen (100 Blues), az elmélyülésen (100 Csend) keresztül, Fülöp Péter eljut a hit képeihez.

A 100-as szám érdekes, visszatérő képlet Nála, talán a teljesség kifejezése, de az is lehetséges, hogy csak egyszerű praktikum. Sokkal fontosabb és érdekesebb a tükör metafora alkalmazása a könyvre. Ezzel pedig olyan területre tévedünk, ami a festészet talán egyik legnagyobb metatoposza, a mimézis elmélet forrása.

„ha egy tükröt veszel, és azt mindenfelé körülhordozod: így egykettőre alkothatsz Napot, mindent, ami az égen van, földet, sőt nagyon hamar madarat, a többi élőlényt, használati tárgyat, növényeket, s minden egyebet is megalkothatsz, amiről az imént szóltunk”

Platóntól származó értelmezés: “a festészet nem más, mint tükör” - amely hasonlat nyilvánvalóan a festészet mesterségének lealacsonyítását fejezi ki. A tükörhasonlat tökéletesen megfelel Platón szándékának: rámutatni arra, hogy a művészetek termékei nem valós dolgok, nincs valódi létük, ahogyan a tükörben megjelenő képeknek sem, így ontológiailag kevesek, a megismerés szempontjából pedig hasztalanok. Ebből is következik Platón szigorú ítélete a művészetek fölött: az utánzó művészeteknek nincs helyük az ideális államban.

A platóni mimézis-fogalom elmélete szerint, a művészet a valóság tükre. A tükrök, a már amúgy is láthatót idézik. Létezhet-e valami, ami nem valódi?

„Ami a kimondás és elgondolás (számára) létezik, annak lennie kell: hiszen létezését tekintve (az) van, / a semmi pedig nincs. Arra intelek, fontold meg ezt! / Mert először a kutatásnak ettől az útjától tartalak vissza, / azután meg attól, amelyen a mit sem tudó halandók / tévelyegnek, a kétfejűek; mert tanácstalanság / kormányozza keblükben a tévelygő gondolkodást, így sodródnak / süket és vak, elkábult, különbséget tenni nem képes népség, / akik azt hiszik, hogy lenni és nem lenni ugyanaz / és nem ugyanaz, és mindannyiuk ösvénye a visszájára fordított.”

A mimézis-elv platóni-arisztotelészi fogalmának legpontosabb jelentése a reprezentáció (Szt. Ágoston: imitátio rerum), újra jelenvalóvá tenni. Alapkonstrukciója szerint az utánzás-ábrázolás-kifejezés hármasságát foglalja magában. A mimézis fogalma ugyan sok változáson ment keresztül napjainkig, mégis ennek félreértése volt az, amivel a fotográfia művészet voltát megkérdőjelezték, a valóság egyszerű másolatának tartva azt. Nem véletlen, hogy minden fényképezőnek fontos ezért a fényképek valósághoz való viszonya. Folytassuk azzal elmélkedésünket, hogy feltételezzük, Fülöp a 100 Tükör alatt tulajdonképpen a saját képeit érti, és vizsgáljuk meg, milyen hasonlóság van a tükörkép és a fénykép, a fénykép és a valóság között. Azért, hogy szemléletesen lássuk, milyen viszonyok munkálnak, a hasonlóságról egy olyan négyszöget rajzoljunk, amelyben egyik oldal mentén a kép áll, csúcsaiban a megismerés és a valóság helyezkedik el, míg a szemben lévő oldalon a tükörkép és az oldal végein pedig a megismeréssel szemben a megtévesztés, a valósággal szemben a látszat áll. A hasonlóság fajtái, mint a megfelelés, a leszármazás, az analógia és a szimpátia, vagyis a rokonszenv arról szólnak, miként szerveződik a világ a hasonlóság által egységgé. A képek körkörösen, a tükörképek láncolatban kapcsolódnak egymáshoz.  A nyilvánvaló hasonlósággal szemben, a rejtett hasonlóság felfedéséhez kell valami jelzés a dolgok látható felszínén: a láthatatlan azonosságok látható hasonlóságokban kell, hogy megmutatkozzanak. Nincs hasonlóság megjelölés, rejtett jel nélkül. Isten, ha el is rejtett dolgokat, megjelölte őket külső, látható jelekkel – elmélkedik Paracelsus a teremtés mibenlétéről.

A tükör hasonlatnak három jelentését különíthetjük el.
Az első: a tükör egy optikai eszköz, mint ahogy a fényképezőgép is, és ahogyan a tükörkép hasonlít a tükrözött tárgyra a fénykép is hasonlít az általa reprezentált tárgyra. Állíthatjuk tehát: a tükörhasonlat első jelentése a hasonlóság feltétele. Meg kell azonban jegyezni, hogy a tükörkép csak jelenvalóságában létezik, addig a fénykép ennek a jelenvalóságnak a rögzítése. Vilém Flusser, a fényképeket technikai képeknek nevezi, és megállapítja: ”a rögzítés eredményeként létrejön a technikai kép, amely tehát, úgy tűnik, ugyanazon a valóságsíkon van, mint jelentése”… Jelentése látszólag automatikusan megjelenik felületén… A technikai kép eme látszólag nem szimbolikus, objektív karaktere a nézőt arra indítja, hogy ne képnek, hanem ablaknak tekintse.” Flusser a továbbiakban kifejti a technikai képek objektivitása illúzió, ezeken a képeken is ugyanúgy kódolt a benne lévő üzenet, mint a hagyományos képeknél.

Második jelentése: az önismeret. Az én megtapasztalása kívülről érkezik, visszatükröződésként, képzetként és imagináriusan. Az önazonosság félreismerés következménye, egy hamis kép önmagunkról, amely elkísér életünk során, mint ideális ego. Benne vagyunk minden képünkben, mint cselekvő jelölő. A tükör ebből a szempontból kitüntetett hely. Szembesít minket azzal a ténnyel, hogy mi magunk is látványt képezünk, és rögtön azzal is, hogy ez a látvány nem elidegeníthetetlen tulajdonunk. Nárcisz tükre hihetetlen és megrázó szembesülés azzal a ténnyel, hogy saját képünk a miénk és nem a miénk egyszerre.

Harmadik jelentése: a másik fölöttébb szükséges volta. Ez azt jelenti, hogy a tükör nélkül nincs kép, néző nélkül nem létezik a fénykép. A kép létmódja folyamatos újrateremtődés. Mint az új hajnal, amikor a felkelő nap fénye új horizontot rajzol, újra teremti a földi világunk képét, mint az univerzumét is, amelynek léte is folyamatos újrateremtés csak más idő és térléptékben.  Nem anyagból áll, hanem teremtésből, ami minden egyes pillanatban újból létrehozza, mint az angyalokat, akik alighogy elzengik Isten dicséretét, máris tovatűnnek a semmibe.

Képek és szavak. A képek képesek általános, a szavak képesek konkrét vonások ábrázolására, ám mégis a képek a tárgyak és jelenségek specifikus jellegzetességeinek reprezentánsai, míg a szavak a dolgok állásának minőségi és viszonylagos aspektusait írják le.

A tükörben látható kép speciális, mert nem anyag és nem foglal el a térből helyet. A fénykép is speciális létező, mert a felületén lévő információ csupán.
A kép maga olyan létező, amely lényege (szubsztanciája) szerint puszta látvány, láthatóság, látszat. Az a létező speciális, amelynek lényege egybeesik az önmagáról nyújtott látvánnyal.

A látványt a középkori filozófusok intenciónak, irányultságnak nevezték. Ezzel feltárták azt a feszültséget, amely minden létezőt arra késztet, hogy képként mutatkozzon meg. A fényképész számára ez a fotograficitás egyértelmű magyarázata. A tükörkép mechanikus tükröződése a valóság képének, a fényképezés pedig jelentéstulajdonítás, értelmezés, a valóság szellemi tartalmának közvetítése.

A tükörkép nem szubsztancia, hanem akcidencia, hozzájárulás. A tapasztalásban a szubsztanciából és akcidenciából álló egésszel találkozunk, úgy, hogy a szubsztanciát az akcidenciák segítségével tapasztaljuk meg.

A tükör a képnek nem helye, hanem szubjektuma, és ezért expozíció.

A fotográfus számára ez a pozíció, azaz nézőpont, roppant fontos a valóság közvetítésében. Innen nézve is érthető Fülöp Péter expozíciója. De ez csak egy lehetséges, nagyon fontos értelmezés.

Mindenesetre a fényenergia a megvilágítás által létrehozott világosság. Mértékegysége a lux, azaz egy négyzetméterre eső fényáram, vagyis lumen. Maga a fény, spirituális jelentésében a szellem, a lélek. Lux Aeterna, az Örök Világosság. Végülis nincs expozíció szellem, lélek nélkül – ami Fülöp Péternél nem más, mint hit.

 

 

---

 

 

Molnár Csaba: Élőszó a könyvhöz

 

 

Van egy furcsa betegség, fényérzékenység a neve. Még édesanyám kapta meg – és nem el! – a második világháború végnapjaiban. Szörnyű kiütések lepték el a testét. Az orvosok nem tudtak vele mit kezdeni. Az ország amúgy is ki volt fogyva a gyógyszerekből. Azt javasolták az édesanyjának, hogy menjen fel Budapestre és próbáljon meg az általuk megadott egyik kórházban Penicillint szerezni. Nagymamám fel is utazott Alsógalláról a rommá lőtt fővárosba. Megszerezte a nemrégiben felfedezett csodagyógyszert, melytől édesanyámnak hamarosan elmúlt a nagy kínokat okozó bőrbetegsége. A gyógyulásnak ára volt. Fényérzékenység fejlődött ki nála.

 

Hogy Fülöp Péter honnan és miként kapta meg a fényérzékenységét, nem tudom. Talán az üveglapra felhordott káliumjodid vagy – bromid tette őt is fényre érzékennyé, vagy a később feltalált zselatinos szárazlemezek tanulmányozása? Nem tudni.

 

Mint ahogyan azt sem tudni, hogyan pillantja meg, hogyan választja ki fotográfiáinak témáját. Első ránézésre „kézenfekvők” a képei. A téma nála az „utcán hever”. Azt láthatjuk képein, hogy könnyedén, lazán és kiváló beállításokban kapja el témáit. A „mi sem könnyebb” magától értetődő természetességgel.
Igen, a természetesség nála, magából a természetből fakad. Egyrészt a naturálisból, a minket körbe vevő élő anyatermészetből; másrészt a megfigyelt és lekattintott ember természetéből mint viselkedő, cselekvő lényből; harmadrészt a kamera mögött álló és gondolkodó Fülöp Péterből.

 

A könnyedség mögött egy nagyon is éber fényérzékenység működik. Az „utcán heverő” témái csak is az ő észlelési, analizáló és szintetizáló működései által és az ő szellemi-fényrekeszével pillanthatók meg. Mi ugyanis elmennénk mindegyik mellett.
A kíváncsiság az, ami fényalkotásaiba belekódolódik. Ez az az attitűd, amivel a kiemelés művészetét végrehajtva képeit teremti.

 

Péterfotográfus (sic!) a mások fényképeiből is tud önálló fotográfiát létrehozni. Nagyon pontos társadalmi látleletet és bírálatot engedett szabadon, amikor az utcáinkat ellepő plakátok vizuális mosoly-agresszióját szabadította ránk egyik kiállításán.
Van egy könyvecskéje – ezt a kifejezést előszeretettel használja munkáinak nyomdai kiadványként való megjelentetésekor -, amiben olyan fényképei vannak, amik finoman és óvatosan fedik fel a megragadott és fénnyel megörökített témáiban a humort. Nem vicces jeleneteket és nem szándékoltan humoros dolgot kifejező képekről van szó. A Megapixel c. könyvecskében azt a csodát viszi végbe, hogy csak az ő szemszögén keresztül válik humorossá valami. Némi késleltetés működik, amikor lapozgatjuk ezt a könyvecskéjét. És éppen ez a lényeg, mint a jól előadott viccben is, hogy a poén kicsit később esik le. Ám annál
nagyobbat szól.

 

Fülöp Péter nem ismer tréfát, amikor hittel az oldalán les bele a zúzós nagyvilág mindennapjaiba. Ez a világ, számára az ellenfények világa. Fotóin, az Ember felett és a Mindenek felett álló ütközik meg, a pillanat urainak hitványságával, kicsinyességével, szűklátókörűségével és hübriszével. Ezek a munkái erősen és félreérthetetlenül képezik le, fény(le)képezik a határozott véleményét, gondolkodását a fények által látott és láttatott Világról. Itt mutatnak rá arra a szellemi hovatartozásra, ahonnan etikája és esztétikája fakad.
A fény - hullám és korpuszkuláris - kettős természete, minden fényérzékeny objektumra hat. Legyen az kívül vagy belül, ám hogy ki milyen fénnyel lát és képez le, az már a megfoghatatlan dolga. Nevezzük ezt itt „csak” művészetnek.

 

Péter képeit nézve valóban elvégzendő (lelki)gyakorlatok sorával találjuk szembe magunkat. Meg kell dolgoznunk az élményért. Képről-képre haladva, annyi minden mozdul meg bennünk, hogy fogalmazásra, gondolkodásra olykor vitára késztet önmagunkkal, önmagunkban. Emiatt mindig ott van a lehetősége, hogy színről-színre lássunk. A Teljest, az Egészet megközelítve.

 

„érzékenységi gyakorlatok”

 

Budapest, 2017. (Szent Jakab hava)

 

 

---

 

 

Kovács Nóra: Találkozások

 

„Mert amit a világ ránk parancsol, ahhoz alkalmazkodnunk ugyan valóban szükségszerű, de lelkünknek és szellemünknek eközben mindig és mégis úgy kell élnie, mint ami az örökkévalóságból való és örök időkre szól.”

(Szabados György)

 

 

   Találkozások – elcsépelt, közhelyes dolog ezt a címet adni egy kiállítás megnyitónak. Ha emberi, horizontális szinten gondolkodunk, valóban az. Jó esetben személyes találkozóról van szó, nem arról, amikor az ember a virtuális térben (az infokommunikációs sztrádán) rohan és elsuhan valaki mellett (esetleg kacsintást vagy smiley-t is küld neki, vagy like-olja az újonnan posztolt életeseményét): két „ismerősnek” mondott idegen tartja a kapcsolatot egymással. „Virtuálisan összefutnak”, pillanatnyi hatással vannak egymásra, majd tovább állnak.

Horizontális szinten ennél már nagyobb energia – és időbefektetést igényel, ezáltal természetesen nagyobb hozadéka is van valakivel személyesen is találkozni… Ráadásul készülni rá… Kávéházat, sörözőt keresni, ahová be lehet ülni és…

Ám a legtöbb ember idáig el sem jut… megmarad az ember- tárgy típusú találkozásoknál, ahol a boldogságot az új szerzemény adja. Talmi öröm.

De vannak emberek, akik érzik a mélyben lapuló örök értékeket és ismerik a totális világ titkait. És vannak olyan emberek is, akik nemcsak érzik, de meg is élik ezeket az értékeket, ezáltal hitelesen tudják közvetíteni a teremtett világ többi lénye felé. Felénk. Még akkor is, ha ezt sokszor taps és anyagi előnyök nélkül teszik. Ők a művészek. Az Úr üzenetének versbe, regénybe, zongoraversenybe, operába, festménybe, gobelinbe, filmbe, fotográfiába álmodói. Ők teszik lehetővé, hogy felismerjük: az embernek van egy sokkal komplexebb belső időszámítása, amely során a befelé figyelés (meditatív) csendjében, vagy az öröm/boldogság (levitatív) csendjében az ember számára lehetővé válhat a csoda: találkozhat önmagával.

A totális világ titkaiba beavatott kevesek a fogyasztói társadalom által nap, mint nap teremtett szituációknál sokkal tágabb, teljesebb világban ébredhetnek rá: a lélek ész a szellem gondjai sokkal szorongatóbbak, mint az anyagi javak hajszolásáé. Szakadjunk ki tehát térből és időből… Keressük a találkozások lehetőségeit… Horizontálisan is, de még inkább vertikálisan.

 

A kép és a néző találkozása

 

„A szenzáció gyakran a látható erőtlenség beismerése, olyan, mint az egzotizmus: nevetséges, hacsak egy pálmafa láttán tudunk meghatódni, mert vannak napok, amikor a platánfák csodálatosak.”

(Robert Doisneau)

Kitől származik egy kép ereje? Az alkotótól, aki exponál? Vagy a nézőtől, aki befogad és értelmez? Vagy Istentől, aki a képességet adja? Ha az alkotó Oszlopember, mindhárom szempont együtt érvényesül – Benne. Kik az Oszlopemberek? A totális világ titkaiba beavatottak, akik a befogadhatatlannak tűnő lefedhetetlen látvány közvetítésének lehetőségét Istentől kapják… ajándékba… Akik elhívást kapnak, erőt és kitartást ahhoz a munkához/hivatáshoz, ahová helyeztettek… Legyen az az élet bármely területén…

 

Ma a fizetett fotográfus csapdába ejti a nézőt. Mert a fotós másképp fényképez saját maga és az Örökkévalóság számára, mint megrendelésre. Más a cél, más az eszköz és más a hatás. Más a befogadó is. Az átlagnéző bekerül a csapdába, itt vergődik, pedig ő csak esztétikai tapasztalatszerzés céljából, vagy véletlenül esetleg kultúrnyomás hatására pillant egy képre… és tessék: a fotó fogva tartja. De milyen céllal és szándékkal?

- hogy eladjon nekünk valamit? Mint a reklámfotó?

- hogy alátámasszon egy más által írott szövetet? Mint a sajtófotó?

- hogy felkapott emberek intim világába voayeur-ködjön?Mint a paparazzi fotó?

- hogy a természetteremtett világát (kisebb vagy nagyobb trükkökkel) közelebb hozza a városi emberhez? Mint a természetfotó?

A fizetett fotós gyakran idáig jut.

De van más lehetőség:

- elgondolkodhatunk saját félelmeinken, megszabadulhatunk mindennapos szorongásainktól, bekerülhetünk saját belső szobánkba: csend és imádság által. A művészfotó által.

- ezen utóbbi fény-ösvényen haladva találunk olyan fotókat, amelyek anyagi előnyök megszerzésének kimondatlan célja nélkül készülnek, amelyek a nézőt olyan találkozás felé terelik, amelyre az ember legritkább esetben tud időt szakítani: magammal találkozhatok. A belsőm felé kalauzol… A legnehezebb terepre…

- én erre, az utóbbira mondom: ragadjanak el a képek, veszítsem el magam… Emberi szempontból legyek magányos, álljam ki a magány próbáját: csak Isten van és a kép. Senki/Semmi más. Az alkotó közvetítő médium a néző eszköz Isten kezében. Nem ők a fontosak. Hanem az üzenet: Isten szava (az Ige) képekben.

 

A mai zamat nélküli gyümölcsök, tartalom nélküli hírek, fény- kép nélküli fotográfiák korában Fülöp Péter képei a testet öltött látvány. Az Ige képekben. FOTÓ csupa nagybetűkkel. A mindennapok technikai torzításoktól mentes elemeire bontott látványvilága. Azáltal, hogy mértani pontossággal állítja be a kompozíciót, jelentőssé válik a jelentéktelen, óriássá nő az apró, amely mellett nap, mint nap elmegyünk. A szimbólumokká rendezett „semmi”-ből „minden” lesz. Ez a teremtő feszültség viszi tovább a nézőt, az asszociációk felé. A képaláírások pedig új jelentéssel gazdagítják az értelmezést.

 

 

(A SZÖVEG ELHANGZOTT 2017. MÁRCIUS 23-ÁN BÉKÉSCSABÁN, A CSABAGYÖNGYE AGORÁBAN.)

 

 

---

 

 

Dallos István: EXPOZÉ (az emlékezés virágai)

 

   

Tisztelt megnyitóközönség!

 

Ex pozíció 1. Tér és idő - Látását ne veszítse a lélek

 

   Kezdjük expozénkat a talán legkézenfekvőbbel, a fotográfiai expozíció értelmezésével. Sokan a fényképezést a pillanat művészetének tekintik, mintegy a technika ajtajának kulcslyukán át perspektívátlan képet vázolva a fényképezésről. Nyissuk ki ezt az ajtót, lépjünk be és nézzünk szét egy kicsit. Nagy H egyenlő nagy E szert kis t-vel, azaz a megvilágítás és az idő szorzatának logaritmikus egysége az expozíció. Megjegyzem, és nem lényegtelen, hogy elméletileg a megvilágítás és az idő változtatásával végtelen számú ekvivalens expozíció hozható létre. Talán ebből származtatják a pillanat művészete értelmezést, csak az időt véve figyelembe. Az időről is sokkal több elmondható, minthogy egy pillanat lenne csupán. Ami fényképnek feladat az a nyelvnek csábítás. Megragadni a pillanatot, amely a képnek a legsajátabb lényege.
A pillanat azonban nem időtlen és nem időbeli. Előtte van valaminek és utána valaminek, ez az előtt és után leginkább az után előttit és az előtti utánit jelenti. Kívül, tehát mindazon amit történésnek nevezhetünk.) A görögök az idő urának Kronoszt nevezték, aki felfalja saját gyermekeit. Az időről vallott nézetük miszerint kétféle idő létezik, az egyik a kronosznak nevezett, ami rendes múlása, folyása az időnek. A másik idő a kairosznak nevezett isteni idő, a kivételes pillanat, amikor az ember megérezheti létezésének mélységét. Valami olyasmi, amikor egy pillanatra az én a világ lesz, és a világ válik énné.
A művészet ez a pillanat! Stáció, Tan, Totális Szabadságkorlátozás

 

De mi van a megvilágítással? A megvilágítás egy négyzetméter felületre eső egységnyi fényáram, ami pedig egy szteradián térszögbe kisugárzott egy kandela fényenergia. Energia és tér meg természetesen az idő. A tér a képeken, mint perspektíva jelenik meg, amit az emberiség évezredes kísérletezése során a festők, képalkotók tökéletesítettek. A művészet története felfogható a perspektivikus ábrázolás történetének is. A fényképezőgép akkor lépett a történelem színpadjára, amikor már a perspektivikus ábrázolásról a festők szinte mindent tudtak. A festők képesek akár több szempontú és antropomorf perspektívát létrehozni, amivel képeiken a valóság jelentését átkódolják, ezzel szemben a fénykép a fotográfiai optika centrális, egy enyészpontú képe a háromdimenziós világról síkba transzponálva. Ezért a fényképész számára a pozíció, azaz a nézőpont roppant fontos a valóság közvetítésében. Innen nézve is érthető Fülöp Péter expozíciója. De ez csak egy lehetséges értelmezés, mert az energia a megvilágítás által létrehozott világosság. Mértékegysége a lux, azaz egy négyzetméterre eső fényáram, vagyis lumen. Maga a fény, spirituális jelentésében a szellem, a lélek. Lux Aeterna az Örök Világosság. Nincs tehát expozíció szellem, lélek nélkül.  Szív Szútra, Atlantis

 

 

 

Ex pozíció 2. Episztemé - Hűtlenek temploma, A teremtés dialektikája

 

A valósághoz való viszonyt, a pozíció szerint értelmezve, két út bontható ki. Az egyik a valóság felőli nézet a másik a fényképező alany oldali közelítés. Az első a Westoni megismerő, objektív újrafelismerést takarja, míg a másik a C. J. Laughlin általi teremtést. A fényképezést egy szakadatlan megismerési folyamatnak tekintve – nem kibontva ennek elméleti hátterét – maga a tiszta megismerés, az episztemé. A másik oldal evidens, magyarázatot sem kíván, hisz minden gombnyomás (expozíció) képet eredményez, kivonatot – lenyomatot - teremt térről, időről. Az elhatározás, az expozíció végrehajtása ennek a kettősségnek együttes megjelenése. Amikor a látványok áradatában kialakul a megismerő, fényképező ember belső mentális képével egyező, annak megfelelő látvány a megismerő és a megismerendő különállása megszűnik, megtörténik az expozíció. Fülöp Péter számára a fényképezés olyasmit jelent, hogy mozgásba hozza az anyagot, a spiritualitás pedig ennek a mozgásnak a minősége.  A teremtés nem eszme, hanem cselekvés, amely annak függvénye, hogy mi magunk menyire függünk a misztériumtól — meg a látomástól, amit alkalomadtán felkínál nekünk. Hinni, nézni, jelen lenni, fényképezni, a fénnyel írni — nem választhatók el számára egymástól. Eljövetel, Hallgatás, A Tagadás kertje

 

Fülöp Péternek különleges bátorsága van ahhoz, hogy ma szembenézzen a megsemmisült táj furcsaságaival, a városok mind közönségesebb arcával, az ipari tájak mechanikus ritmusaival, amelyek annyira távol állnak szívverésünktől, vágyainktól és reményeinktől. Bátorság kell ahhoz is, hogy szembenézzünk társadalmunkat egy kozmológiai rendszernek tekintve annak hallatlan kitágulásával, az mikroszkopikustól a kozmikusig, az entrópiát kultúránk folyamatos kihűlésére alkalmazva.  De a legnagyobb bátorság ahhoz kell, hogy mindezt egésznek tekintsük. Felírat, Végtelenítés

 

Azt hiszem, Fülöp elgondolás mindig az, hogy egyszerű forma és mély jelentés. És az emberi tapasztalat igazán mély szintjeivel próbál foglalkozni.

 

Képeit meditációs térnek szánja, játékos mezőnek, ahol a szem körülnézhet és körbetáncolhat, rend, egyensúly és békesség, költészet. 

 

 

 

Ex pozíció 3. - Költészet 

 

Mint W. H. Auden írja, “a költészet dicsősége és egyszersmind szégyene, hogy közege nem a saját terepe, hogy a költő nem találhatja fel a maga szavait”. Nos e megfigyelés éppúgy igaz a fotográfiára és a fotográfus képtelenségére, hogy feltalálja a saját “szavait/világait”.

 

Fülöp Péter, ahogy ő mondja képei az „éberség” szándékát reprezentálják. Nekem inkább, és ez persze nézőpont kérdése, a Moholy-Nagy féle „intenzív látás” termékei, a nyers tiszta látásé. Rokonsága a költészettel egyértelmű, a költészet konkrétsága és a költői nyelv autonómiájának elve azonos fényképeinek a nyers, tiszta látásával. Mindkettő mozaikszerű, széttördelt formát és új létrehozott egységet jelent. Fülöp kiragadja a dolgokat eredeti környezetükből, hogy friss szemmel láthassa és saját belső világa parancsai alapján rendezze, kapcsolja hozzá más dolgokhoz. Képaláírásai nem engedik némaságba merülni képeit. Nem hagy minket eltévedni, hánykolódni az értelmezés végtelen óceánján. Tiszta hangok ezek, amelyek hitet tesznek az igazság mellett.

 

A fénykép jellegzetesen sorozatműfaj: a magában álló, egyedi remekmű itt inkább kivételt jelent. Ez az alapvető megfogalmazás is Moholy-Nagytól ered. Fülöp Péter ennek szellemében alkot, egy-egy gondolat mentén sorozatokat készít, amiket kiállításokba illetve könyvekbe rendez. Ezért, ha kiállításain a képek megrendezettnek tűnnek, akkor ez főhajtás a dolgok mögötti rend felé. Ha sötéten hatnak vagy rosszullétet keltenek a nézőben, akkor e rend alatt húzódó káoszról van szó. Ha egy egyszerre ismerős és mégis teljesen idegen világot jelenítenek meg, akkor azért, mert ez a mienk.

 

Ex pozíció 4. - Lábnyom - Teremtés könyve XXI. század

 

Expozíció és nem ars poétika, mert a gondolat a szellem csak a tettben érzékelhető, értékelhető.

 

Nem kerülhetjük meg azonban azt a kérdést, hogy mi az érték, mi az állandóság a műveiben? Manapság népszerű dolog az ember biológiai lábnyomáról beszélni. A biológiai lábnyom analógiáját követve kérdezem, hogy vajon mekkora egy alkotó művészettörténeti lábnyoma? Az adott esetben mekkora Fülöp Péter munkáinak fotótörténeti lábnyoma? Mi azaz állandóság, amit hozzátett az eddigiekhez? És ami még ennél is fontosabb, vajon megtalálta-e az élet és a művészet közös igazságát? Mert az életet, a valóságot megváltoztatni akaró művészet ideje lejárt. Világidő

 

Vajon mi a helye a város közösségében? Megbecsülik kitartását, állhatatosságát. Ezt döntsék el önök, akik itt élnek, és közösen formálják a városuk értékítéletét. 

 

Mi most ünnepeljük a kiállító művészt és 50. születésnapján kívánjuk együtt.

 

Isten éltesse sokáig!

 

 

 

(A szöveg elhangzott 2017. január 6-án, Győrben, az EX POZÍCIÓ kiállítás megnyitóján.)

 

 

 

---

 

 

Papp Máté: „A szél ott fúj, ahol…” - Fülöp Péter 100 Blues és 100 Csend című fotóalbumairól

 

   Blues és csend – a vizualitás fogalomköréből kilógó szavak; leginkább a hangok világához köthetőek, jelenségszinten pedig mintha az artikulált belső beszédhez és az elhallgatott vagy némasággal körülvett üzenethez közelítenének. Fülöp Péter egy interjúban – saját fényképeiről, illetve az alkotás koncentrációkészségéről nyilatkozva – objektív, némileg távolságtartó látásmódról, ezzel együtt közvetlen, felfokozott jelenlétről beszél, egyszerre villantva fel a személytelen tiszta szemlélet, valamint az előhívott benső képzetek egymásra vetített rétegeit.

 

Keresztbekötött spirituális-szellemi tereket is jelentenek ezek a rétegek, amelyek Fülöp lecsupaszított formavilágú fotográfiáin szétválaszthatatlanul jelennek meg, szinte észrevétlenül olvadva bele az exponált, kimerevített jelenetekbe. Így képesek felmutatni esszenciálisan a láttatott alakokban-alakzatokban testet öltő, kontúrokat kapó tények mögötti valóságot, melyet többek közt a rilkei költészet tekintett legeredendőbb anyagának. A Fülöp-féle címadások jelentésgazdag tartalmi foglalata vajon mennyiben tudja lefedni (az ebből az anyagból vétetett) szavakon túli jelenéseket, s miként foglalja magában a tulajdonképpen befogadhatatlan, lefedhetetlen valódi látványt? Azt a végső soron láthatatlan – Pilinszky szavaival élve – metaformát, amely minden kép mögött ott lebeg. Akárcsak az a sóhajnyi suhanású angyal az egyik csend-életen.

 

„A szél ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hova megy. Így van vele mindenki, aki a Lélekből született.” – szól az Írás (Jn 3,8). E fényképek szemlélése közben folyamatosan hallani lehet ezt a zúgást és látni mindazt, amit ez a szél összehord, felkap vagy csak meglegyint: az omladozó falak málló vakolatát, az ipari tájak monstrumainak törmelékeit, a nagyvárosi utcarészletek „plakátmagányát”, a kocsmai, várótermi, buszmegállóbeli életképek időszilánkjait, fák sziluettjét egy-egy épületrészleten. Sokféle érzéket mozgat meg az a látvány, ami elénk tárul e képeken keresztül, pontosabban, ami elrejti magát bennük; miközben persze mindig a konkrét kép ég bele a szemünkbe, nem a már említett, sokatmondó címek által sugallt szellemkép. Ebből a szempontból érdekes kettőség figyelhető meg a szemlélt tárgyakat illetően: úgy tűnhet, hogy egyszerre veszik fel és dobják le magukról a belőlük előhívott/beléjük vetített képzeteket, mintegy tanúskodva arról az áhított színeváltozásról, ami csak egy pillanat erejéig történhet meg. A fotóművészet pedig a pillanat „megörökítéséről” szól, jelen esetben átmenetet képezve a tények és a transzcendencia között – felmutatva egyben azt is, hogy transzcendens tények nem léteznek. „A hit… a nem látottakról való meggyőződés” (Zsid 11,1) Vagyis csak a hit mélységélessége az, ami kiemelheti a kompozíciókból azt, ami több, mint a puszta látvány. Mert a középpontba helyezett tárgyak és testek szikár szárazsággal, szinte szenvtelenül állnak előttünk, akkor is, ha éppen mozgásban vannak, vagy ha éppen kifelé tartanak a képkeretből. Ahogy mi is kilépünk belőlük lapozás közben, hogy aztán egyet-egyet felidézzünk majd közülük, immáron belső képként.

 

És hogy mi az, ami újra meg újra a bensővé tett képek előhívására ösztönöz? Az urbanizált, kiüresedő élettér és a magánvalóságban élő természet tétova kapcsolata adja meg azt a teremtő feszültséget, amely által újabb asszociációk indulhatnak el a nézőben, újabb rétegek lesznek felfejthetőek (nem csupán a képeken, a befogadóban is). Mert egyfajta meditatív aura lengi körbe Fülöp Péter fotóalbumait; akár zen-gyakorlatokként, az elidőzés, a visszatisztított érzékelésmód terepeként, a külső világ szellemivé szublimált, ugyanakkor elemi módon megragadott térképzeteiként is felfoghatók e képek, melyben az ember a legesendőbb és legelveszettebb kreatúra. Csak a szél zúgását hallja – látja, a fák hogyan hajolnak meg előtte. Egy pillanatra megáll. Nem tudja, hogy honnan jön és hova megy. Fáradtan sóhajt, mielőtt tovább indulna… (Észrevétlen meglegyinti egy angyal szárnya.)

 

 

---

 

Komálovics Zoltán: Ember a kamera mögött

 

 

  Amikor Ottlik Géza Hajnali háztetők című regényében Halász Péter a bohém festő arról számol be barátjának, Bébének, hogy egy budai bérház kőpárkányán egyensúlyozva fentről látta a várost, a háztetőket, az utcákat, a bódékat és a köztük mozgó, apró embereket, akkor Bébé azt javasolja neki, hogy fesse meg, amit látott: a háztetőket, az utcákat, a bódékat és a köztük mozgó apró embereket.

Minek? Minek fessem meg? Nekem elég, hogy láttam. - felelte mosolyogva Halász Péter.

Itt, most, ezen a kiállításon egy másik Péter képei rögzítik a látványt. Kamerával. Most nevezzük így a készüléket! A kamera háromfelé hasít. A kamera mögötti, a kamera előtti és a képenlét van-jára.

A kamera mögött egy egész világ. Összefüggéseinek teljes láncolatában fák, virágok, kövek házak, háztetők és emberek. Ablakok, falak, Nap és felhő színtengere. Mészfehér és mohazöld. Emberszag és növényillat. Háttal a kamerának a világ felnyíló húsában ezer és ezer alak örökös metamorphosisa. A valóság eleven szövevénye. A kamera mögött egy ember, benne a szövevényben, hús a húsban, a zajló világnak vetett háttal. Nem is ember. Csak szem. Egy szem a szem mögött. Az egyik mindig csukva. A csukott szem a kontraszt, hogy a másik elnyerje a fényét. A kamera mögött, háttal a világnak, lecsukott szemmel. Szabad szemmel: nyitottal és zárttal. Mégis feszül a szem. A nyitott és a zárt is. Feszül benne a lélek. Distentio animi. Feszül benne a szív. A szemben, a szem mögött, a kamera mögött a világnak háttal. A világ húsába ütött ék, szívbe ütődő szem. A lélek ütése a szív falán különös rajzolat, mint egy omló vakolat, mohásodó mészfehér. A kamera mögött a lélek mohásodik, mészfehér. Az tör a szem felé. A lélek ablaka üvegén függöny vagy fátyol lebben a szélben. A lélek huzatában száradnak, pörögnek a képek. Tolakodnak a szemre, beleszáradnak a fénybe.

 

 

A kamera előtt.

A valóság eleven szövevénye. A világ felnyíló húsában ezer és ezer forma örökös metamorphosisa. Az idő ütései a mindenség falán egy eleven rajzolat különös kontrasztjában. Színtenger nap és felhő rejtett reflektorfényeiben. Fák, virágok, kövek, házak és háztetők. Növényillat és emberszag. A kamera előtt a világ húsa, melege reszket a fényben, ázik az esőben. Kamera mögül nézik. Nézi az ember. Szemen át egy szemmel. Amit igazán néz, az átalakul. Megütköztet, mert látvánnyá válik. A látványban az ütköztet meg, hogy Ő is néz. Lát maga a látvány. A világ ablaka üvegén függöny vagy fátyol lebben a szélben. Onnan figyeli az embert, a kamera elől. Valami. Valami, ami még csak eljövendő. Ezért szinte lehetetlen látni. Ám minden, ami eleven, a szembe néz. A kamerába. A világ felnyíló szemeiben a lélek fénye feszül. Az idő tekintete tör elő. Distentio animi. A világ mohazöldje és a mészfehér, hullik ránk, mint a vakolat. Ránk dől, amit a kamerából nézünk. A nyitott és a zárt is. Benne vagyunk, és bennünk van a képe. A képei, amelyek néznek bennünk. Kifelé, fel a fényre, tolakodnak a térbe. Egyik világ takarja a másikat, mint eleven kontraszt, hogy a másik elnyerje a fényét. A lélek huzatos falai közt a szív ütései mint egy sorozat: száz kép és száz csend.

 

A képen.

A világ sortűz előtt. Falak és ablakok és az eljövendő elipszisei. Előttük és mögöttük a világ eleven kontrasztjának különös rajzolatai szinte tolakodnak a képre. Látnak-e bennünk? Tudnak-e rólunk? Az ablak üvegén függöny vagy fátyol lebben a szélben. Elrejt-e vagy megmutat? A lélek huzatában áznak a szív falai. Átalakulnak. A világ felnyíló szemeiben a lélek fénye feszül. Az egyik világ takarja a másikat, de minden csend életben van. A kamera előtt a világ húsa, zsigere a finom remegésben egy állandó csendélet folytonos metamorphosisa.

 

 

---

 

 

Dallos István: 100 CSEND - Érzékenységi gyakorlatok Fülöp Péter fényképeivel

  

  A százas szám Fülöp Péternek valamiért többet jelenthet, mint egy kerek szám, hiszen már második fénykép-összeállítását jelöli ezzel a számmal. Az első, Megapixel című könyve is száz képet tartalmazott, igaz, azt még akkor nem kvantifikálta. Nem is kell ezen hosszasan elmélkednünk, annyit azonban megállapíthatunk: termékeny alkotó Fülöp Péter. Három év alatt három saját fényképalbumot és még egy kis verseskötetet is megjelentetett.  

A képek az elmúlt években – 2012–2014 – keletkeztek, párhuzamosan a már megjelent 100 Blues című könyv fényképeivel. A helyszínei is azonosak: Budapest, Győr, Sopron, Kolozsvár, Szabadka, Zenta  utcái. Az alkotásuk során ezek a képek elkülönültek a többitôl – mondja az alkotó –, mert ezek „csendek”, nem „kesergők”. Mi rejlik ezekben a képekben? – teszi fel a kérdést. Egy ott maradt hallgatás, egy csend... Ennek a világnak a titka az „én” személyes meglátása. Kívánságok, sóhajok, a hallgatás extázisa.

A hallgatás extázisa: az ember néhány alapvető módszerrel kapcsolja önmagát a világhoz, és ezek jelennek meg az emberi létezésben. A valósághoz (a fényképek által közvetítetthez is) való viszonyának egyik módja a megismerés: az ember felépíti a világ egy szeletének tudati megfelelőjét, hogy megértse a jelenséget. Minden tudati képzetet azonos mércével mérünk: mennyiben hasonlít a valóságra, amelyet meg kívánunk ismerni. A fényképező ember a tőle független dolgokat a kontempláció segítségével is feldolgozhatja.

A kontempláció olyan ritka és fennkölt tudati folyamatot jelent, amelyet hétköznapi életünk során csak kevesen élünk át. De a kontempláció, akár a megismerés, olyan széles értékskálát is jelent, amelyet az egyén–világ viszony egyik típusának is nevezhetünk. Tudatában vagyunk a tárgynak, a készítendő képünk tárgyának. A fotográfus körültekintően veszi szemügyre a tárgyat, minden erejével csak arra figyel. A kontempláció nem olyan reflexív folyamat, amelyben a fényképező ember önmagáról gondolkodik, éppen ellenkezőleg: minden erejével tárgyára figyel. A kontempláció nem megismerés a klasszikus értelemben, hanem az a diszkurzív folyamat, amelyen keresztül a fényképész aktívan és elemzően kialakítja a tárgy tudati képét.  A tárgy maga a valóság, amely a tudatban egyetlen alakban jelenik meg.

A kontempláció szó az esetek nagy részében a kozmikus tudás képzetét kelti fel, amely kétségtelenül jelentős tudati eredmény, és hosszú gyakorlással, valamint koncentrált figyelemmel és a tudat felszíni nyugtalanságának lecsendesítésével érhető el. Az ilyen kozmikus kontempláció a fotográfusi hagyomány fontos gyakorlata. A huszadik század kiemelkedő mexikói fotográfusa, Manuel Álvarez Bravo Koránból vett alkotói mottója is erről a kontemplációról tanúskodik: „Ha látni akarod a láthatatlant, figyelmesen kell közelítened a láthatóhoz”.

Fülöp Péternek is ez az alkotói módszere: a hallgatás extázisa.

Azonban az embernek a világhoz tartozása miatt az ember jelentőséget tulajdonít magának: szerepe van a világ folyásában. Alkotásai, fényképei révén értelmezhető úgy, hogy az ember a világban valamilyen minta, így elvi jelentősége van. Sartre szerint ezzel szemben az embernek jelentőséget csak az Isten adhat – de minthogy Isten nincs, az embernek nincs jelentősége.

A „jelentőséghez” azonban elég, ha a külvilág a maga egészében létezik, és az ember ezzel a külvilággal valamféle törvényszerű kapcsolatot tart fenn. Isten feltételezése ennek a viszonylatnak mintegy abszolút formát ad, elmélyíti, de jelentősége mindenképpen van.

„A világ tágasságánál csak a szív világának tágassága nagyobb. A szív világának tágasságánál pedig csak Isten jelenlétének tágassága”– írja Fülöp Péter húszévesen, keresve helyét, szerepét a világban.

A képek sora, pontosabban a képpároké, a címadó képpel indul: A hallgatás extázisával. Felület, szürke téglák egymásra rakva, néhol egy kis vakolat maradékával, talán egy ház fala, amire a lábazat más tónusa utal. A kép értelmezésének kulcsa a befalazott ablak, amelynek a tokját is meghagyták.

„Meg kell tanulnunk, hogy az elmélet és tett nem választható el egymástól. Sőt, a legtöbb dolog olyan, hogy egyszer meg kell tegyem, s csak azután kezdem érteni. Ezért nem szentesíti a cél az eszközt. Mert az ember, ha a helyeset teszi, akkor a szót is érteni kezdi, ami a helyes tettben él. A helyes életrendben érti igazán az ember azt, amit a tett nélkül soha nem értene.

A tett a fontos: azaz a helyes életrend megalapítása. Alapítani több, mint építeni: a helyes életrend, azaz a normalitás megalapítása a tettel kezdődik. Az építés az elmélettel” (Hamvas Béla). Ez a Mágia Szutra.

Fények és árnyékok, a valóság és illúziója, a képek nem nyújtanak sem bizonyosságot, sem világosságot – és így a fényképeket nézve a befogadó alkotó képzelete álmokat, sóhajtásokat láthat. Kapunk Fülöp Pétertől ahhoz segítséget, hogy képzeletünk ne szaladjon szerteszéjjel: ragyogó és találó címeket. Ezek a címek azonosítóak, eligazítóak, bepillantást engednek Fülöp tudati világába, mintegy beszélnek. Csupa olyan jelentéktelen dolog van a képeken, amelyek mellett nap mint nap elmegyünk, semmi jelentőséget nem tulajdonítva létezésüknek. Nem keressük a bennük rejlő fenomenont. Nem így Fülöp Péter, aki rendkívüli állapotot lát, egy új rendet, képein a valóság tárgyainak transzcendese jelenik meg, mint fényképezésének a tárgya.

Egy műalkotást egyszerre jellemez a stílusa és a világhoz – a fotográfus és fotográfiái által ábrázolni kívánt világhoz – fűződő kapcsolata. Az egyszerre esztétikája azt kívánja tőlünk, hogy kössük össze a stílust és a világot. Márpedig a világra való nyitottság, ami Fülöp Pétert jellemzi, jelentheti egyszerűen az elemire, vagyis a jelentéktelenre való nyitottságot. Robert Doisneau francia fotográfus írja: „A szenzáció gyakran a látható erőtlenség beismerése, olyan, mint az egzotizmus: nevetséges, ha csak egy pálmafa láttán tudunk meghatódni, mert vannak napok, amikor a platánfák csodálatosak”.

Háromféle magatartás lehetséges a jelentéktelennel szemben: vagy kimondjuk és rögzítjük, vagy jelentést adunk neki, vagy költőivé tesszük. A három megközelítés nem összeférhetetlen. Fülöp Péter ebben a könyvében mind a három módot végrehajtja, először rögzíti, majd költészetté alakítva jelentéssel látja el a jelentéktelent.

A képek hatalma az az erő, amit az alkotó szándéka és a befogadó néző ad neki, amikor értelmezi. Nagyszerű képek, amelyek hol a síri csend, hol a bőséges szóáradat vágyát keltik bennünk. Az Egzakt és a Filozófiai tanulmányok, keretbe, azaz képbe foglalt valóság, világ, magunk által „tudásból” eltorlaszolt átjáró. A fotográfus lépten-nyomon csapdába ejt minket, szeretnénk tudni, mit akarnak mondani referensei (azaz a valóságról, tárgyairól készített képei), mert mintha lenne akaratuk. Pedig csak mi vagyunk, mi az esztétikai tapasztalatszerzés közben, mi, akik félünk attól, hogy elmélyedjünk a saját szavainkban, a saját csendünkben, félünk attól, hogy befogadjuk a művet, és hogy a mű befogadjon minket. Az egész könyvet, a száz képet egy műként értelmezve természetesen. Pedig a művész képei (szavai) megszabadítanának minket minden bajtól, szorongástól amiatt, hogy bekerülünk egy műbe, hogy egy mű fogva tart minket, hogy elveszítjük önmagunkat, és elragadnak minket. Az elragadottságot nehéz átélni, mivel egy egzisztenciális ugrást kell megtennünk hozzá, és ki kell állnunk a magány próbáját, a csend extázisát.

 

---

 

Csizmadia Gertrúd: Fülöp Péter verseskötete - Megváltás, változás, paradigmaváltás

  Fülöp Péter Változástan című kötete nagyon ízléses, tipográfiájában meglehetősen hagyománykövető, igazán gusztusosan és ízlésesen megszerkesztett könyvecske. Olyan, amit az ember szívesen hordoz a kabátzsebében, hogy ráérő perceiben elő-előhúzogassa, belemélyedjen, elgondolkodjon a rövid verseken, és összerakja magát egy kicsit a darabjaira hulló világban.

Különlegesen mély, tömören megfogalmazott dísztelen vallásos líra ez, mindenféle közösségi vonatkozás nélkül. Kétszemélyes, olykor három. Isten, a szerző, és olykor harmadikként az Istent nem ismerő vagy inkább megvető modern bálványokat imádó tömeg.  Visszatérő témája a Megváltás, az ima, az Isten-közeli létezés extatikus szárnyalása és véres megkínzatása. A megváltatás és Istenben elmerülés a világ tárgyai között és által. Különlegesen kimerevített városias képekkel, egy rideg urbánus tárgyiasság jelenlétével  ellensúlyozva, talán ezzel is rávilágítva az „és mégis”, ennek ellenére  megjelenő mindent betöltő szeretetre. Fülöp Péter egyértelműen Pilinszky-hagyományt követ, de saját metafizikával, kiforrottabban mint általában a Pilinszky követők. Nem lehet elcsípni egyetlen Pilinszky frázist sem, inkább csak mélységében, tömörségében és kellékeiben követi a nagy elődöt, ez a költészet hasonlíthatatlanul egyéni és egyedi, koncentrált, intellektuális és filozofikus.

Az, hogy az ember magánál tartja, a kabátzsebben, nem arra vonatkozik, hogy könnyen felfogható  művek ezek. Inkább arra, hogy ha értőn szeretnénk olvasni, néhány napra el kellene merülnünk ebben a különös, Fülöp Péter teremtette világban, együtt kell élnünk, bele kell temetkeznünk ebbe az általa teremtett metaforikus rendszerbe.  Érdemes.

 

---

 

Dallos István: A Száz blues - Néhány szóharmonika akkord Fülöp Péter képeihez.

 

“A fényképen mindig két ember van: a fényképész és a néző”

​​​​​​​​​​ (Ansel Adams)

 

Kiindulási alapunk Ansel Adams idézete, mely alapján magamat is nézőként értelmezem. És mint minden néző én is egy értelmezési álláspontot jelentek. Egy nézőpont alapja, amelyhez mindenki az emberi kulturális mező egy bizonyos pontjából érkezik, egy perspektíva, amely formája és tartalma szerint attól az objektív pozíciótól függ, amelyről az ember ehhez érkezik. Ez a meghatározás alkalmazható az észlelés élményfolyamára, azaz az alkotói hozzáférésmódra, ami hozzáférésmód már mintegy előre előlegezi a megközelítésmódok sajátosságait. Konkrétan egy tájkép nem arról beszél, hogy milyen szép is a táj, a természet, hanem arról miként gondolkodunk róla.

Száz blues - Fülöp Péter a képek keletkezéséről azt mondja nem volt koncepciója, a képek belső érzések, hangulatok - blues. Fontos - állítja - nem szerzés, nem vadászat, csak egyszerűen impulzusok - szomorú világ - blues. Bolyongások egyedül, Berlin, Szabadka, Zenta, Győr, Kolozsvár utcáin. Blues a kulcsszó- blues az útónlevőség. Hamvas Béla írja valahol Kierkegaard kapcsán, ha elutazol magadat ismered meg, otthon vagy a világot. Blues - mert egyszerűség, mert nem akar nagyot mondani a világról, blues - egyszerű emberi sóhajtás, a tehetetlenség érzése. Igen ebben a kis könyvben nincsen trombitaszó, dobpergés…. nagy felkiáltás. Fülöp Péter folytatja a tőle megszokott utat, visszatérő képek ezek, a részletek élete. Egy városi létezés részleteinek képei. Előképei nem a street fotó manapság oly divatos képei, hanem sokkal inkább belső tudati konstitúciók. A belső tudati konstitúciója

“ Dicsőség mennyben az Istennek, békesség a földi lényeknek.”

Gesztusból fényképezek nyilatkozza Fülöp. Az a tudati tevékenység, tudataktus, ami a fényképezés lényege a világ jelenségeinek, a valóságnak az értelmezése, a jelentéstulajdonítás valamire irányul. Pillanatfelvételek a valóságról. A benne valóság, vagy inkább a benne látás az ő irányultsága. Képei ennek megfelelően kidolgozottak - blues- az egyszerűség elvét követik. Redukció, szelekció elválaszthatatlan párosát alkalmazva hozza létre a jelentés szuperpozícióit.
A való világ tárgyainak funkcionalitásától a lényegi megmutatkozásig, ami Fülőp Péter sajátos jelviszonyrendszerének alapja. Jelentés- és utalásviszonyt átértelmező képi világ ez, amelyben dolgoknak van jelentése és ez benne rejlik a képben. A környező világ megjelenítése számára valóságosan megélt szituációkhoz társul. Benne van az a kettősség, mely a fénykép tárgya és a tárgy fényképe között feszül, pontosabban ezen kettősség egyben látása, szemléleti módja jellemzi. Egyrészről a valóságos tárgy feltételezett funkcionalitásának mindennapossága, ami önmagában érdektelen és csak az ő átértelmezésében jelentésperspektívájában válik érdekessé. Ez a másik aspektus, aminek az értelmezése révén elszakadhatunk a valóságos tárgyi struktúráktól, azok használati módjától, jelentésrétegeitől. Új képvilág nyílik meg számunkra, amit tiszta képfenomén megjelenéseként üdvözölhetünk. TisztánLátás, Állami ünnep, Melody-tól a Dialógus a néppel képig, de ez a megállapításunk általános érvényű az összes képre. Fülöp Péter képein nincsenek távlatok, nincs igazán előtér és háttér, nincs perspektíva, olyan falszerű az egész, Mintha mindenki egy nagy fal előtt adná elő életét. Blues- kilátástalanság. A falon firkák, életjelek önazonosságszignálok és reklámok. Reklámok, amelyek kapcsán egy olyan viszony, egy olyan jelentésréteg sejlik fel, amelyet Fülöp úgy fogalmaz meg, elidegenedés, a magára maradt ember. Az ember ember által maradt magára. Az írástudók árulása után jelenvalóságunk a szociálpszichológusok árulása. Feltárták az emberi viselkedés rejtelmeit, döntéseink, cselekedeteink mikéntjét, mozgató erőit, sajátosságait. Ezen ismeretek birtokában befolyásolják döntéseink a vásárláskor, befolyásolják politikai beállítódásunkat, vagy legalábbis kihasználják azt.
Itt kell megjegyezni a képek színtelensége sem véletlen, nem sötét tónusú képek ezek, sokkal inkább szomorú szürkék. Középszürkék. Kepes György A látás nyelve könyvében írja a sebesen száguldó autóból nézve a színes világ szürkévé válik, szürkének látszik. Rohanó világunk, amely a sebesség mítoszának démonjaival viaskodik, természetesen szürkének érzékeli a valóságot. Egy gyors blues.
A nagy buli után jelennek meg emberek Fülöp képein, de azok sem nagyok, csak úgy jelzésszerüen vannak a képek alján, sarkában. Mintha nem is mi emberek lennénk ennek a világnak a fontos részei, hanem az általunk alkotott valóság nyomorúságos, szorgos, tétova apró képzetei lennénk. Mintha a magunk formálta világ elnyomná vágyaink az önaktualizálás és az öntranszcendencia iránt. Saját képünkkel, torzképünkkel hirdetjük az önaktualizálásunk felé mutató utat. Reklámok minden mennyiségben, és formában az Eufóriától a Koremlékig. Számomra talán a könyv központi ikonikus képpárja a Régi idők-Modern idők. A belűről vezérelt ember és a modern kívülről vezérelt emberpár képpárja. Az ikonon a régi egymást simogató nézése, amely érzelmi erőt, töltést ad az embernek, míg a másikon a boldogság mosoly, ami a vásárlói elégedettség mérőfoka. A képek következő egységét az 50. oldaltól a 66 oldali ballagó időig, felületesen szemlélve akár szociófotóként is értelmezhetnénk. Nem lennénk azonban konzekvensek a már kialakított fülöpi új képi világhoz. Ezen képek esetében nem a kép tárgya nyitja meg magát, hanem nekünk kell észrevenni, azaz megnyitni magunkat az egyedi létezésmódok felé.

A ballagó idő című kép alkalmat ad arra, hogy az időről beszéljünk. Hogyan viszonyulnak Fülöp Péter képei az időhöz? Ez a kérdés megkerülhetetlen, mivel a fénykép egyik fontos jellemzője az időhöz való viszonya. A fotó esztétikájának alappontja a fényképek eme viszonya, ami nem más mint a visszafordíthatatlanság. A visszafordíthatatlanság, amely vagy helyrehozhatatlan vagy az elveszett múlt nyoma, vagy az elveszett múlthoz vezető út. Nem más mint szembenézés az énnel és a külvilággal. Jelenrelikviák. Az ezt követő képeken megjelenik erőteljesen a mozgás, talán mégis van valami kiút. Érdemes edzeni, ne hagyjuk el magunkat és zöld jelzést is kaphatunk. A képek szerkesztettsége feltűnő, íve van. Egy zenei hasonlat jut az eszembe, Dobai Péter egyik elbeszéléskötetében azt magyarázza az elbeszélés hőse milyen a jó jazz improvizáció. Az olyan-mondja- mint amikor elhajítasz egy követ és a hajítás pillanatában tudod célba találsz. Mert íve van. Fülöp dramaturgiája is ívelt, a jelentések folyamatos egymásra építése és a dinamika fokozása. Ha egy mondatban kellene összefoglalni Fülöp Péter képeinek üzenetét ez így hangzik: adalékok az újkori kultúra destrukciójához. Száz blues.

 

 

---

 

 

Dr. Molnár Csilla: Miniatűrök

 

A képsorozaton csak málló, elhanyagolt házfalakat látunk, melyeken néha felbukkan egy-egy korhadó ablak, befalazott ajtó, hiányos esőcsatorna. Ebben a világban emberi alak sehol sem tűnik fel. Olyan felületek képei ezek, melyek sokak számára lehetnek akár unalmasak, lehangolóak, vagy éppen taszítóak, ha véletlenül elhaladnak előttük, hiszen a mai néző a kulturális mintáknak hódolva a vonzót, a kellemest, a szép formát és tetszetős felületet keresi.

Fülöp Péter fotói a figyelmesebb és elszántabb tekintet számára ugyanakkor másféle jelentést is hordoznak. Az egyik az, amit a természet eróziós munkája okoz, ha az ember elhanyagolja, magára hagyja épített környezetét. Az enyészet jelei ezek, a könyörtelenül romboló időé, Kronosz malmának monoton zakatolásáé, melynek mi is ki vagyunk szolgáltatva testileg az öregedésben. Talán azért sem szeretjük a romlásnak kitett felületeket, mert saját múlandóságunkra emlékeztetnek. Az idő nyoma az emberi alkotásokon persze nem feltétlenül negatív hatású, gondolva itt olyan, csak a múlás révén elérhető esztétikai minőségekre, mint a patina vagy a hangulatiság értéke. Az idő ez esetben nemesíti a felületeket, tereket, szemben az itt látható képekkel, melyek lefokozó hatalmát testesítik meg. 

Egy másik jelentés abból az emberi késztetésből fakad, hogy igyekszik nyomot hagyni maga után a világban. Esetünkben ezek a falakon feltűnő graffitik, firkák, melyek paradox jellegűek: lépten-nyomon láthatjuk őket, de igazán soha nem tudjuk, mit is jelentenek, mert nem ismerjük a rövidítéseket, a szimbólumokat, a készítők személyes kézjegyét, az úgynevezett tag-eket, melyekből állnak. De talán nem is ez a fontos: az a gesztus a meghatározó, amellyel valaki ezekre a málló felületekre elhelyezi néhány gyors mozdulattal a Maga üzenetét, mintegy válaszul az elmúlásra.

Mindkét esetben csak a nyom van ott, amelynek okán, Hans Belting szavaival „a nyitott értelmezés lép a zárt kommunikáció vagy információ helyébe, a türelmetlen válaszokat a türelmes kérdezés váltja fel.”

És e kétféle idő, a folyamat és a pillanat, miközben küzdelmet folytat és ellentmondásba kerül a másikkal, a képi kompozícióban megörökítve létrehoz egy újabb, harmadik ídősíkot, amely a képszemlélet mindenkori jelen idejében képződik újra és újra. Így sejlik fel az idő aspektusaiból szikrázó feszültség, az elmúlás és a jelenlét egymást kölcsönösen káprázatszerűvé változtató gomolygása. 

 

 

---

 

Dr. Márfai M. László: Zen tan

 

 

    Fülöp Péter fotográfusi erényei között említhetjük, hogy figyelemmel és előszeretettel fordul a mások számára jelentéktelennek tűnő látványvilág felé. A felület mélyebb jelentőségre tesz szert azáltal, hogy az alkotó képként rögzíti számunkra az általa észlelt látványt. Ezek a mintegy készen talált, az erózió és a véletlen játékában kialakult felületek azonban további lehetőséget rejtenek, amelyre példák a Zen tan sorozat képei. Ezeken a fotókon monokróm, többnyire szürkébe játszó, rusztikus felületek jelennek meg, de a türelmesebb szemlélés révén szinte mindegyiken találunk valamilyen narancssárga, apró motívumot.

A Zen értelme éppen paradox természetében rejlik: meghökkentő, váratlan helyzetek éppúgy a részét képezik, mint az egészen egyszerű, közönséges dolgok, a természet részletei, az elemek játéka, vagy emberi tárgyak és természeti objektumok látványként rögzülő összhatása. A Zen szemléletének jellemző vonása a funkcionalista minimalizmus: csak a legszükségesebb, a legegyszerűbb kell, minden más fölösleges, mert elvonja a figyelmet. Fontossá válnak a tünékeny dolgok, az árnyékok, melyek tartama néhány pillanatnyi, a növény ágainak állása, amely egy véletlen nézőpontból látható. Mindez szembesít bennünket a világ eredendően múlékony, esetleges, látszatszerű mivoltával, amellyel azonban nem letaglózni akar, épp ellenkezőleg: belátásra késztet, tudatosabb szemléletre ösztönöz, hiszen a változékonyság, az illékonyság felismerése megerősít minket, lehetővé teszi az elmélyedést, a meditációt, aminek révén átélhetünk egy letisztultabb nyugalmi állapotot.

Fontos, hogy a Zen nem követel előre semmiféle elkötelezettséget, hitvallást, módszert. Ahogy Hamvas Béla írja: “A Zen nem vallás. Sem külön üdv-tanítása, sem dogmatikája, sem eszkatológiája nincs, és szentkönyvre sem nagyon hivatkozik. A Zen nem filozófiai iskola, mert nem teória, sőt a súly éppen az életrendre esik.” A Zen belső út, amelynek révén megszabadulhatunk a nyugtalanság, a zavar és félelem terheitől, helyette cselekvéseinkben és gondolatainkban testet ölt egyfajta könnnyedség, egyszerűség és keresetlenség. Feloldódnak az ellentétek, D. T. Suzukit idézve: „az itt és most egyenlő az ürességgel (súnjatá) és a végtelenséggel.”

Fülöp Péter képei mindehhez segítő hozzájárulást nyújtanak, hiszen az őket létrehozó szemlélet szintetizáló és intutív jellegű, az egyik út a Zen felé, amely maga is utak sokaságát teszi lehetővé.

 

 

 

---

 

 

Keszei L. András: Fény(le)képezés – 2013.

 

    Különös dolog a fény, ez a titokzatos, emberi szemmel érzékelhető elektromágneses sugárzás. Már az ókori görögök is sejtették, hogy honnan, miből érkezik, de hogy miképpen alakul ki, és hogyan terjed a térben egyik helyről a másikra, az évszázadokon át megfejthetetlen rejtély maradt. S bár ma már a sebességét is mérni tudjuk, létezése, működése most is felfoghatatlan. Talán elég is, ha annyit tudunk róla, hogy számunkra általa lesz látható a világ. És ugyanígy különös dolog a fényképezés is. A szemlélődő, befogadó szem, elme, feledésbe hulló kalandozásait teszi örökre megtörténtté, precízen, érzelemmentesen képezve le, visszanézhetővé téve a pillanattal tovatűnő mulandó valóságot.

Ez adja Fülöp Péter fény(le)képezéseinek is a lényegét. Fények, árnyékok, a hétköznapi befogadó számára észrevétlen, érdektelen textúrák, jelenetek, jelek, leírt szavak, gesztusok kapnak a megörökítéssel új értelmet. Szép-szomorúan, fekete fehérben teszik tapinthatóvá a magányt, a múló időt, a kiszolgáltatottságot, a reménytelenséget, az ürességet, a mindennapok profanitásában jelenlévő misztikumot. És ezek, ott a képeken, ha akarjuk, ha nem, ha tetszik nekünk, ha nem, valamennyiünk magányai, kiszolgáltatottságai, reményei. Ezért hatnak ránk. A fotók a magunkra ismerés élményét kínálják fel, általuk megnevezhetővé, újraélhetővé válik bennünk az is, amiről úgy gondoltuk, nem kimondható, vagy beszélni róla nemhogy másnak, de magunknak sem érdemes.

Talán éppen ezért, ráadásként, Fülöp Péter nem csak fotókompozícióival, azok tartalmával beszéli el, milyennek látja a világot. Címet is ad minden fényképének. Ezekkel is elmondja, milyen az ő XX. százada, mit jelent számára a hallgatás, mit ért életviteli tréning és mit örökidő alatt, s hogy milyennek látja az édent, a kollektív magányt, a negyedik birodalmat vagy az ég ablakát. Aztán elengedi a befogadó kezét a látvány keltette érzelmek és az általa értelmezett valóság találkozási pontján, hogy a világ e megörökített, kiragadott mozaikjaiból mindenki összerakhassa a saját képeskönyvét, a maga által megéltek szerint. A hagyományos értelemben vett tárlatlátogatáson túl ezt is kínálja a befogadónak a Fény(le)képezés negyven fotója. Éljenek a lehetőséggel! 

 

 

---

 

Dr. Cseh Sándor: Óriásfotók kiállítása a győri Apáczai Karon

 

Gyakori kérdésként merül fel napjainkban - mint oly sokszor -, hogy „Miért vagyunk a világon”? A mind gyakoribb kérdésfeltevés mögött az áll, hogy a létezésünk problémái nem csökkennek, sőt növekednek. Az Apáczai Csere Jánost példaképként állító és tisztelő győri kar, mint a nevét viselő intézmény azonosul a tudós földijének, Tamási Áronnak egyik válaszával, hogy „valahol otthont leljünk benne”. Apáczai szellemiségét e válaszra rávetítve valljuk, hogy „valahol nyomot hagyjunk benne”.

A Nyugat-magyarországi Egyetem Apáczai Csere János Karának egyik „nyomhagyója” Fülöp Péter, aki 1967-ben, Győrben született. Felsőfokú tanulmányainak első helyszíne a kar jogelődje, a Tanítóképző volt. Tanító szakon, népművelő szakkollégiumban végzett.

Ma már tudjuk, hogy Ő tehetség, így már törvényszerű, hogy fogékony volt tanárai bölcsességeire, akkor még e kiállítás helyszínén fellelhető könyvtár gazdag gyűjteményének koncentrált ismereteire, az első és második emeleten levő művészetet megtestesítő műhelyek sugárzásaira.

Fülöp Péter nyomhagyásának bizonyítéka, hogy miután közel került a művészethez, mecénássá, műértővé, művészetmentővé, művészetközvetítővé vált, közben igazgatóként, tanárként, szervezőként maradandót alkotott.

A dolgok kulcsa, talán az alázata, a művészettel, a tudománnyal, tudással szemben, valamint alázata a hit erejével, a Teremtővel szemben. Ez az életviszonyulás tükröződik saját tudásának fejlesztésében. Mindig magasabb szférákra tör, mindezt azért, hogy utat soha ne tévesszen.

Fülöp Péter az életét alázattal tudja élni, és „szolgálatnak” tudja tekinteni valamennyi feladatát. Ez tükröződik a felvállalt sok-sok feladata során akkor is, amikor a volt alma materében katedrára áll, vagy amikor fényképezőgépet vesz kezébe és rögzíti a nekünk, embereknek bonyolultnak tűnő világ színtiszta egyszerűségét, logikáját.

A rögzített képeiben, legyen az egy őszi árván lógó falevél, egy szögesdrót, egy tulipán, egy magányos lámpa, mindenütt van üzenet. Minden képéből sugárzik, hogy ami körülöttünk látszik, annak van értelme. Fülöp Péter az élet értelmének a hirdetője, aki szerint van el/megcsúszott élet, de nincs elveszett élet. Van fájdalmas pillanat, de nincs kilátástalan pillanat. Van száguldó idő, de van megállás, rácsodálkozás. Van megállított idő.

 

 

---

 

 

Keszei L. András: Ablakok a mindenségre

    Szimbólumok között élünk. Jelképek rendszere szövi át mindennapjainkat és ez még akkor is így van, ha jelenlétüket, üzenetüket jó esetben is csak felfedezzük, érezzük inkább, de magyarázatot már nem nagyon találunk rájuk. A görög eredetű szimbólum szó jelentése egybeesés, ismertető, ráismerési jel. Szerepük nem más, mint hogy feltárják, ugyanakkor elrejtsék az igazságot. Éppen ezért a felszínen, a látszaton túl mindig hordoznak egy mélyebb, megfejtésre váró tartalmat, jelentést is, ami a kereső és befogadó embert az érzékek feletti világ ösvényeire vezet(he)ti.

Minden nép őrzi a saját szimbólumait, s csak lelki erejétől függ, hogy mennyire képes akár évszázadok, évezredek múltával is felismerni azokat, visszaemlékezni rájuk. Megidézni és megőrizni téren és időn át az emberi tudat olyan állapotát, ami válaszokat adhat egyetemes és örök kérdéseire.

Bármilyen furcsán hangzik, ilyen szimbólumok házaink ablakai is, melyek misztikus magányukból néznek vissza ránk Fülöp Péter képeiről. Ablak: kint és bent határa: túl a racionalitáson, rés földi létünk és a túlvilági között. Ablakszem, mondjuk, a ház szeme. Belénk lát és általa látunk, beengedi hozzánk a fényt: és ismét csak túl a racionálison, Isten fényét, a transzcendens fényét közvetíti felénk. És mielőtt legyintenénk, jó, ha emlékeztetjük magunkat rá, egyes vidékeken még ma is szokás, ha otthon hal meg valaki, minden ablakot kitárnak, hogy a lélek akadálytalanul hagyhassa el a házat. Az álmoskönyv szerint még a rabnak is szabadulást jegyez, a nőknek szerelmet. És ott van a költészetben is, Mallarmé írja Az ablakokban:

S tükrén angyal vagyok!... / és létem halni némul... / Művészet, Misztikum: oh mind-mind ablakok! /

S új, szebb létre kelek s álmom, dús diadémul /

Viszem, egek egén, hol a Szépség ragyog!

Megfejtésük időigényes, munkás szellemi feladat. Nem véletlenül érezzük úgy, hogy a folyton rohanó, magát modernnek tartó ember életében egyre kevéssé van helyük a titkoknak, a szimbólumoknak, s az sem véletlen, hogy azok leginkább a művészet és az álom dimenzióiba szorulnak vissza. Ám ott újra és újra a felszínre törnek, feltartóztathatatlanul, hogy eredeti jelentésükkel mutatkozzanak meg azoknak, akik kíváncsiak rá. De csak azoknak. Érdemes hát éppen ezért időről időre megpróbálni felfedezni titokzatos világukat, amelyek bárhogyan is alakul mindennapi életünk, emberlétünk forrásaihoz tartoznak, vezetnek, és örökre részei maradnak az emberi gondolkodásnak.

Fülöp Péter ablakai is erre a világra nyílnak.

Érdemes benézni rajtuk.

 

 

---

 

 

 

Dr. Molnár Csilla:  „A Szépség teremtő kauzalitása”

 

    Platón Szümposzion (A lakoma) című dialógusa talán az egyik legnagyobb hatású szépség-meghatározás az emberi eszmélkedés történetében. Ennek nyomán újra és újra fel kellett ismernünk az elmúlt két és félezer évben, hogy a szépséggel a teremtett világ minden részletében találkozhatunk. De ez a találkozás azt a belátást is magával hozza, hogy mindig csak rész szerint láthatunk, amely viszont folyamatosan visszairányítja figyelmünket az egészre.
Fülöp Péter kiállításának címe is erre utal, hiszen a szépség tapasztalata nem lehet esetleges, a vak véletlennek kiszolgáltatott, hanem a teremtő értelem, a mindent átfogó, gondoskodó kauzalitás rejtőzködik mögötte. A Deus absconditus, a dolgokban elrejtőző Teremtő eszméje nem új keletű gondolat, de minden korszakban ismét fel kell fedeznünk mélységes és teremtő értelmét. Eszerint a világ részletei, egymás mellé került elemei, ha kellő figyelemmel, áhítattal és érzékenységgel szemléljük őket, az átfogó egész mélyebb titkait tárhatják fel számunkra.
Nem csupán a látható világ, az Orbis pictus szín- és formavilága bűvöl el bennünket, hanem az általa felfogható és megérthető mélyebb rend, a számok, geometriai alakzatok, vagyis a struktúrák és erők világa rajzolódik ki általuk. Ebből az ősi felismerésből ered a szimbolika rendszere, a számok, jelképek sűrű, de átlátható erdeje, amely érthetővé és emberi léptékűvé teszi számunkra a világot.
Mert a világ nem csupán a kora újkori humanizmus óta szeret emberléptékűnek mutatkozni, nem csak Leonardo híres rajza, az ötszögben embert formáló figura jelzi az ember hatalmát. Úgy gondolom, a világ megértése, a tűz használatba vételétől kezdve a kerék feltalálásán át a fémeszközökig és az első szervezett társadalmakig mindenütt a Földön egy közös szellemi felismerésre épült. Ez pedig a világnak az ember számára és ember léptékűre teremtett mivoltának felismerése. Leonardo írja egy helyütt, hogy egy nyirkos fal málló foltjaiban vagy az égen sorjázó bárányfelhők formáiban emberi, állati és növényi figurákat lehet felfedezni, és az ilyen felismerés mással nem pótolható örömmel tölti el az embert.
Az utalások, a megfelelések, az analógiák világa irányít bennünket a résztől az egész felé, illetve az anyagtól, a matériától a szellem, a Pszükhétől a Nousz felé. Eszerint a Pszükhé az egyéni lélek, amely az anyagi világ labirintusában, a test béklyójában elveszve várja a kiutat mutató segítséget, míg a Nousz pedig az a világszellem, amely képes áthatolni az anyagon, hogy teremtő erejével, szellemi energiáival széppé, tehát rendezetté tegye azt.
Ennek megfelelően Fülöp Péter képein sem véletlenszerű semmi, minden elem jelent valamit. Az alapvetően szürke képeken felvillan néha egy-egy vörös, narancssárga vagy rozsdabarna folt, a kép középvonalán vagy az aranymetszés pontjain megjelennek fontos elemek. A foltok, pöttyök, amorf alakzatok olyan rendet alkotnak, amely csak a mélyebb, mondhatnám úgy is, hogy alázatosabb szemlélet számára tárulnak föl. Ez utóbbi cselekedet, az alázat gesztusa vezethette talán a képek alkotóját is, hiszen a színek, formák, tónusok, amiket láthatunk, nekünk szánt ajándékok.
Csak rajtunk múlik, elfogadjuk-e ezt, vagy vakon elmegyünk amellett, aki kínálja nekünk. Másként fogalmazva átalusszuk idegen helyen a saját esküvőnket, ahol pedig várnak ránk.

 

 

---

 

Dallos István: Az elme nyelve - Fülöp Péter képei

 

“Az ember olyan képeket lát a világban,amilyenek a fejében léteznek.”

(Hans Belting)

 

Az emberiség történetében soha nem volt olyan egyszerü képet készíteni mint mostanában.

Csak elővesszük mobiltelefonunkat és katt, máris kész a kép. Ezt tette Fülöp Péter is mobil telefonjával, ez a Megapixel képsorozat. De mik is ezek a képek ? A fénykép egy információval telített felület. Manapság a digitális világban ez a képi információ, valódi, lényegi formájába, computált alakban jelenik meg.

A digitális technika a képek viszonylag egyszerű kezelését tette lehetővé számunkra. Gyorsan tudjuk sokszorosítani,megosztani másokkal képi gondolatainkat, meglátásainkat. Meg kell jegyezni a technika kérdése azonban nem mindíg technikai kérdés. Komplex visszacsatolás áll fönn a technika és az azt alkalmazó ember (fényképész, és a kép nézője) között. A változó tudat változó technikát követel meg, és a megváltozott technika megváltoztatja a tudatot. Mit tudunk még mondani a képekről ? Általában, jelenlét időben és térben. Egy egyszerű közlés, egy egyszeri gesztus a fényképező apparátus kezelőjétől, saját létezésének, a világgal való pillanatnyi viszonyának rögzítése. Egy kép ami bizonyítja jelenvalóságunkat, ami jelentőséget tulajdonít valaminek, amit arra érdemesnek, fontosnak tartunk. Az idő egyetlen tudatvalósága a jelen. Múlt és jövő: a mi fikciónk. A múlt: absztrakció, a jövő duplán az – mondja Határ Győző. A képeknek úgy hiszünk, mint a saját szemünkkel észlelt látványnak. És következésképpen nem is úgy bíráljuk, mint képet, hanem mint világszemléletet. Kritikája nem a kép keletkezésének analízise hanem a világé. Írja Vilém Flusser A fotográfia filozófiája című könyvében. A világé hiszen a valóság nem más mint egy lehetséges modell az elménkben a világról. Ezen modell alapján értelmezi a fényképező a látványt és ezen modellt követve értelmezi a néző a képet. Egy tájról készített fénykép nem az elénk táruló világ, hanem a mód ahogyan a világot látjuk.  

Az “egyszerű” rögzítésen túl azonban a fénykép, a fotografikus képi közlés többre is képes. Ha látni akarod a láthatatlant akkor figyelmesen kell szemlélned a láthatót. Ezt a Talmudból származó mondatot választotta jelmondatául Manuel Álvarez Bravo a 20. század egyik kiemelkedő fényképésze, mert meggyőződése volt, hogya Teremtő mindenben jelen van, csak kellő alázattal és figyelmesen kell a világ látható jelenségei felé fordulni.Weöres Sándor a Teljesség felé könyvében, A tárgyak visszája és színe címmel ír erről . „ A jelenségvilágban Isten csak eszme, Istenben a jelenségvilág csak lidérc. A dolgok érzékelhető mivoltában nincs jelen az Isten. A dolgok visszájukat fordítják az érzékelés felé és színüket az Isten felé. Isten jelen van a dolgok közös lényegében, de nincs jelen a dolgok sokfajta érzékelhető megynyílvánulásába , hol a tünemények serege hullámzik.” Fülöp Péter képei, ahogy ő mondja az „éberség” szándékát reprezentálják. Nekem inkább, és ez persze nézőpont kérdése,a Moholy-Nagy féle „intenzív látás” termékei, a nyers tiszta látásé. Rokonsága a költészettel egyértelmű, a költészet konkrétsága és a költői nyelv autonómiájának elve azonos fényképeinek a nyers, tiszta látásával. Mindkettő mozaikszerű, széttördelt formát és új létrehozott egységet jelent. Fülöp kiragadja a dolgokat eredeti környezetükből,hogy friss szemmel láthassa és saját belső világa parancsai alapján rendezze, kapcsolja hozzá más dolgokhoz. Képaláírásai nem engedik némaságba merülni képeit. Nem hagy minket eltévedni, hánykolódni az értelmezés végtelen oceánján. Tiszta hangok ezek, amelyek hitet tesznek az igazság mellett. A Jövő Emberének Emlékműve szemben vele a Demokratikus krematórium vagy a Cenzúrázott fal a Hősi Halottak Emlékműve mellett, amik számomra kiemelkeő darabjai ezen kép szöveg párosításoknak, világértelmezéseknek.Platón szerint a három fő fogalom a szép a jó és az igaz,amiknek minden műalkotásnak meg kell felelnie. Az igaz feltétlen parancs, a jó feltétlen követelmény és a szép varázslat, csábítás, amelynek hatására az ember saját természete ellenére hajlandó a világgal harmonikus kapcsolatba lépni. Én úgy gondolom Fülöp Péter képei kiállják próbát,igazak, jók és szépek. 

 

 

---

 

  

Keszei L. Anadrás: Gondolatok Fülöp Péter tíz óriásfotográfiája mellé - Költészet fekete-fehérben

 

 

    Fény és kép. Valami ismeretlenből érkező elektromágneses sugárzás, egy alkotó ember, látó és befogadó szemmel, fogékonylélekkel, gondolkodó aggyal, az érzékelt és megtapasztalt valóság kivetítésének igénye a lehető legemberibb módon; s közöttük egy gép.
Szabadságra nyíló misztikus lehetőség az anyagát vesztett drótkerítésben, ágak labirintusában megpihenő galamb,plakátfoszlányos párhuzamosok ismeretlen távolodókkal,élethordozó virágátváltozás halott vakolatok előtt, szűk ablakon kibámuló finomrajzolatú csipkesóhaj, egymásra találás föld és ég között tetőnyi szimmetrián.Műterem az utca, a kellék a világ maga, és a valóságmindig szemből érkezik Fülöp Péter fotográfiáin. Az egységbe rendezett tíz óriás fotón előttünk vibrál az élet megörökített különös geometriája, a maga elé néző emberek elszalasztott pillanatai. Még jó, hogy van, aki közben az égre is néz. Mint ahogyan Fülöp Péter is, akinek képein együtt vibrál a szép, a rút, a való megismételhetetlen hitelessége, alkotássá nemesülnek képein a nagy rendetlenségből kiemelt apró rend-részletek. S még a keretek sem szabnak határt, teszik lezárttá a kompozíciókat, mintha szaladna a pillanat, folytatódna a gondolat, a történet tovább, határtalanul, s tovább élne a falakon túl a falakra került valaha volt világ. Aki mutatni, megmutatni akar, annak szükségszerűen látnia is kell, méghozzá a lehető legmesszebbre. Fülöp Péter fotográfiáinak erős sajátja a valóságot óvatos lesből, finoman letapogató megközelítés. A fények és az árnyak, az állandóság
és az illanó idő, a meg nem szűnő absztrakció, az értelmezhető szimbólumokká összerendezett élet. Föld, ég, ember, Isten, a teremtett és teremtő pillanat megélt szakralitása. Mint aki pontosan tudja, hogy a születéssel beleszorulunk a világmindenség felfoghatatlanul tág koordinátái közé, de e végtelen érzés közepette kényszerűen meg kell élnünk emberlétünk korlátait. Ezért fontosak számára a jelek, hogy tudassa magával és másokkal, hogy merre jár, hogy a rögzített valóságszeletekkel meghatározza, rögzítse helyét ebben a nagy tágasságban.Fülöp Péter érezhetően túl van az elvárásokon, a divatok fősodrán, megfelelni csak magának akar. Így és ezértkeresheti tolakodás nélkül a tökéletest a tökéletlenségben. Az embert az embertelenségben, a csodát a csodátlanságban. A megismételhetetlent a mindig megújulóban, a nyitottságot a bezártságban. A misztikumot a profánban, Istent az
istentelenségben. Fotói látványa úgy forgatja a látogatót, mint különös körhinta, de ez az alkotó számára sem veszélytelen. Mert mire az utolsó képet is végigpásztázza a tekintetünk, utolsó utáni felvétel gyanánt ott áll előttünk a fotós is, pőrén, meztelen.

 

De ilyenkor sincs más, mint szabadságra nyíló misztikus lehetőség az anyagát vesztett drótkerítésben, szűk ablakon kibámuló finomrajzolatú csipkesóhaj, egymásra találás föld és ég között tetőnyi szimmetrián. Mert csak fény van és kép.

Fotóköltészet fekete-fehérben.

 

Győr, 2013. február 19.

 

 

---

 

 

Dr. Márfai Molnár László: Száz (fény)kép - Fülöp Péter kiállítása elé

     Engedjék meg, hogy személyes megjegyzéssel indítsam megnyitómat. Szeretem a fotóművészetet, mert mindennél jobban képes számomra megragadni a pillanatot. Ugyanígy igaz ez régi, letűnt életek, életformák esetén, mint a jelenünket fotón megpillantva. Fülöp Péter, az itt látható kiállítás alkotója mondja egy nemrég megjelent interjúban: „elkezdtem fekete-fehér képeket készíteni, rögzíteni ezeket a jelenkorbéli benyomásaimat. Megdöbbentő élmény volt a különbség aközött, hogy én mit látok, aki benne élek ebben a világban, és amit látott az objektív. Ennek a feszültséggel teli kettősségnek a megpillantása, megélése az, ami a fényképezés újrakezdésére inspirált. Olyan erős érzelmeket indított el bennem, aminek következtében tudatosan kezdtem fényképezni, és nem csak látni vágytam, hanem ezeket a tapasztalásaimat megosztani is.”
Magam is azt vallom, a fénykép – akár a festék és a vászon – eszköz arra, hogy jelentős művészet szülessen, túl azon, hogy képes kémiai vagy elektromos impulzusok segítségével rögzíteni a tűnő pillanatot vagy akár valami állandóbbat, mint amilyen egy tér, egy táj hangulata.
Fülöp Péter győri fotóművész itt látható képein sok a rokon vonás. Ezek a fotók gondos válogatás eredményei, és ahogy végigtekintünk rajtuk, látjuk, szoros belső rend, motivikus, tematikus összefüggés fűzi össze őket.
Az egyik ilyen visszatérő motívum a falak és a tövükben sarjadó élet látványa, amely számos képzettársítást hívhat elő (Eufória, Lány, Győri anzix). Ezt a motívumot árnyalja, mélyíti a kontraszt és a fény-árnyék szerepe, ahogy ezt például a Feljáró vagy a Freskó című képek tanúsítják. Hogy ez a világ nem nélkülözi időnként a humort vagy az iróniát sem, arra példa a Jutalomosztás című alkotás.
És itt vissza kell térnem ahhoz a különbséghez, amit az elején idéztem az alkotótól. Úgy gondolom, ahhoz, hogy a fotó segítségével az éppen rögzített pillanaton túl mélyebb jelentések hordozójává váljék a kép, el kell szakadni a belevetettségtől, a heideggeri értelemben vett világban való léttől. Meg kell próbálni a látványt újraértelmezett jelentésként szemlélni. Ezt példázza számomra a kiállítás anyagából a Kétféle tudás című kép, amely a látványtól az újraértelmezett jelentésig vezető utat mutatja be. A tér hagyományos, beidegzett látásának felülvizsgálatára szólítanak fel bennünket azok a képek, amelyek a függőleges és vízszintes síkok közti váltásra építenek (Új rend, Rendkívüli állapot). A tér és az idő strukturálását, vagy ennek a rácsozatszerű szerkezetnek a bomlását, esetlegességét is nyomon követhetjük a kiállítás egyes darabjain.
Ritkák az emberek Fülöp Péter kiállított képein, de semmiképpen nem ember nélküli világ ez. Adódik a párhuzam Fülöp Péter művészete és a kortárs francia fotóművész, Thomas Jorion működése között, aki az ember által elhagyott belső terek látványát rögzíti hasonló következetességgel. Fülöp Péter képein vannak, feltűnnek emberek, de jellemzően elszigetelt életek, a magára maradottság, az elhagyatottság, a hiány élményköre ez. Ki hiányzik ezekről a képekről? A feminin, a női gondoskodó elv, aki nem pótolható semmivel és senkivel, aki – ahogy Hamvas Béla írja – a borhoz hasonlóan egy teljes világ élményét és valóságát nyújtja egy személyben. Hiszen egy komoly kapcsolat születése után csodálkoznak a naiv barátok, hogy hirtelen fölöslegesek lettek, mert a szeretett lány minden kapcsolat előtt áll és mindent pótolni tud. Ugyanígy válnak teherré – jó esetben – a szülők és a testvérek is. A kiállítás több képén a nő nyom vagy emlékszerű formában sejlik fel (Nőkérdés, Piros).
Hogy milyen ez a hiányokkal teleszőtt világ, azt szerintem a visszatérő Pilinszky-allúziók mutatják a legjobban, mint a Próbatétel vagy a Szálkák című kép. Tehát a megjelenő egzisztenciálissá növekedő magány élménye, a világ-hiány-nyom-szóródás fogalomköre ma éppen úgy érvényes szerintem, mint volt harminc-negyven évvel ezelőtt, amikor még Pilinszky is köztünk élt. Távoli és finom utalások ezek a kortárs misztika szuggesztív világára, amit leginkább Simone Weil képvisel az előző évszázadból.
E mögött a bölcselet és művészet mögött a más módon már vissza nem adható létállapot megtapasztalása áll, áthidalva teret és időt. Ez az, ami szuggesztíven, különleges belső rend által tagolva, képi alakban visszatér, a ritmus és a motívumok bonyolult kombinációját hozva létre.
És most jeleznem kell, hogy Fülöp Péter amellett, hogy fotóművész, aktív szervezője egy jelentős kortárs zenei központnak, a GyőrFREE Jazz, Improvizatív, Kortárs és Népzenei Műhelynek, amely alkotó közösség számos értékes zenei munkát létrehozott és kiadott már.
Tehát ebből a hivatkozásból remélem az is kitűnik, hogy olyan alkotót köszönthetünk ma itt körünkben, aki személyében összeköt több művészeti ágat, tevékenységet. Ezzel is példázva, hogy a nyelvi jelentésen túl, annak analógiájára, de sokszor azzal ellentétben, a hangok és esetünkben a képi formák világának varázsát kapjuk ajándékba.

 

---

 

 

Gyarmati Kata: Csöndesek kiáltványa - Kevés (a) szó(val)...

    Az észlelhető valóságból mindannyian mást ragadunk ki. Szemlélődésünk sokszor felszínes, és gyakran elsikkad a lényegi, az igazi tartalom. A valóságot más perpektívából láttatni, mint amihez általában hozzászoktunk, művészet.

Fülöp Péter fotói a vizuális és verbális érzékenységünket is próbára teszik. Olyan rendkívüli erővel komponál tartalmat, hogy semmi esetre sem maradhatunk kívülállók az ő képeit szemlélve. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy egy meditációs kalandra kapunk meghívót. A ő szubjektív meglátása hirtelen objektivitássá válik, egyérteműnek tűnő közös tudássá, majd egyszerre ismét azon kapjuk magunkat, hogy befelé figyelünk, mert Fülöp Péter képeinek értelmezésénél nem hagyható ki a szemlélőben kifejtett hatás, az a belső világ, amelyet nekünk kell hozzátennünk ahhoz, hogy bevonódjunk az ő szeme által előhívott legbelsőbb valóságunkba, ahol olyan vaskos emberi princípiumok laknak, melyeket gyakran hét lakat alatt őrízve, jól elrejtve bújtatunk.

Nemes egyszerűséggel fordítják Fülöp Péter művei lelki szemünket befelé.

A Hölgyválasz és a Kitörési kísérlet című képeken remekül lehet szemléltetni ezt a fajta finom fogalmazást, de mondhatnám azt is, kemény bírálatot – ez is mily érdekes, hogy bármelyik lehet a kettő közül. Azt sem hagyhatom ki a gondolatmenetből, hogy talán az én, személyes szűrőmön akadt fenn ez a két kép, mert mint említettem, a szubjektum aktív alkotóvá válik a fotók szemlélésénél. Ez is meglepő és váratlan, hogy hirtelen sokdimenzióssá növi magát egy pillanat alatt ez a „semmi kis dolog”, a kép, és lehetőséget ad nekem, a befogadónak arra, hogy kreáljak egy másik valóságot, egy különbejáratú, saját világot a fényárnyékok hatására. Figyelő szemünk befelé fordul, és azt hiszem, hogy ebben a zord világban ez nem kevés.

A Hölgyválasz számomra a magány tökéletes megfogalmazása. A Kitörési kísérlet az optimizmus jelképe. Másnak talán mást jelentenek ugyanezek a képek. Ami talán a legérdekesebb feladatunk, hogy a nyomára bukkanjunk annak, hogyan lehetséges az, hogy egy kockás kőpadló, egy pár fekete női cipő –a hozzátartozó láb csak sejteti magát-, valamint a cím; Hölgyválasz, létrehoz egy olyan hatást, amiről a magány jut eszébe a befogadónak. Ami nem csupán egy érzés. Szubjektíven persze az. Valójában csak egy fogalom.

Ez érvényes a Kitörési kísérletre is. Rácsok közül kapaszkodik felfelé egy csöppnyi zöld. A címmel együtt: életérzés.

Fülöp Péter munkáit laikus befogadóként volt szerencsém megismerni. Nem tisztem a fotók technikai-szakmai elemzése. Biztos vagyok benne, hogy a szavak, címek és a fotók összhatása mindenkiben, ha nyitott lélekkel néz, megindít egy belső regényt. Egy regényt, ami bennünk volt, de amit e képek nélkül talán elfelejtettünk volna újraolvasni.

Elhangzott: 2012-ben az Újvidéki Színházban.